Elliot Mores, a Boundless frontembere, két évvel a banda csúcsra jutása után újra az isten háta mögötti szülővárosában köt ki. Rögös út áll mögötte, amiben részt vesznek hazugok, tolvajok, és drogok, de az élet szép oldala is: világkörüli utazások, barátok, és a szenvedély beteljesülése.
A bukásom történetében Elliot el is meséli az utazása minden csúnya bukkanóját a kezdetektől fogva, és bemutatja útitársait, akik közül sokan eltűntek mellőle, de vannak, akik kitartottak mellette.
Egy történet a híressé válásról, és annak árnyoldalairól.
Egy mindent elsöprő szerelemről, és barátságokról, amik a szakadék felé menetelve is kitartanak.
Egy életről, amit tönkretett a világ, és a benne élő emberek.
Egy fiúról, aki nem fél felállni.
Egy fiúról, aki nem fél felállni.
#ElliotMores, #Boundless, #Abukásomtörténete, #Amerika, #hírnév, #szerelem, #zene
Történetek Senkiföldjéről - Kezdetek
Boundbury, Maine, Egyesült Államok
18 évesen
Ahonnan én jövök, az álmok csak meghalni mennek. Legalábbis Jack ezt állította, mikor a házunk előtti füvön ültünk, kezünkben egy-egy üveg sörrel és mindketten a pocsék életemen gondolkodtunk.
Már tizenhárom évesen kezdtem rájönni, hogy az életem előre látható vágányon fut, egyenesen a házasság-család-ház-öregség folyamata felé, amire a halál teszi majd fel a pontot. Akkor persze nem nagyon tudtam mit tenni, azon kívül hogy igyekeztem kilógni a szakadt ruháimmal, kócos hajammal, és a lehető legrosszabb modorral. A szüleim eleinte nem értették, mi a pokol költözött a gyerekükbe, és mivel a dühöm forrt akkoriban, tettem róla, hogy megutáljanak, csakúgy mint a tanáraim. Próbáltam mókát, izgalmat vinni az unalmas hétköznapokba, és a saját módszereimmel túlélni a kertvárost az érettségiig. Szörnyen unatkoztam, úgy ahogy csak egy szelídíthetetlen tizenhat éves teheti egy világvégi kisvárosban.
Miután megkaptam a jogosítványom, és összespóroltam a pénzt egy használtan szerzett, öreg Chevy-re, szinte minden hétvégén ellógtam Lewistonba, amikor csak tehettem. Több, mint egy órát vezettem, hogy Maine egyik legnépesebb városában lóghassak. Bulikra jártam, kocsmáztam, és megismertem néhány embert, például későbbi legjobb barátomat, rendíthetetlen társamat, Jacket.
Végül elkezdtem gitározni.
Will papa tanított meg mindent. Willpa - így becézték -, és a zenekara, akiket Iron Hat-nek neveztek, egy lewistoni kocsmában, a Ponyvában léptek fel minden szombaton. Az Iron Hat tagjai és maga a zenekar is öregebb volt az országútnál -, legalábbis Don mindig ezt válaszolta, ha valaki a korukról kérdezte őket -, ennek ellenére valami elképesztően játszották a kemény rock számaikat. Szóval abba a kocsmába jártam még tizenhat-tizenhét évesen, és ott találkoztam velük, akiket később a mentoraimmá fogadtam. Willpa eleinte totál zakkantnak tartott, mert a kis kocsma mindig tele volt középkorú, iszákos fickókkal, akik inkább vodkáért, mint zenéért jártak oda, én viszont minden koncertet végigtomboltam az asztalomnál ülve, és lelkesen sasoltam az Iron Hat minden mozzanatát.
Később, mikor a sztorira éhes riporterek megkérdezték -, és ez sokszor volt -, hogy mikor kezdtem igazán komolyan venni a zenélést, erre a pillanatra kalauzoltam vissza őket.
Willpa észrevette a "szenvedélyem", és felkarolt. Megtanított minden kis trükköt a gitáron, és a magabiztosabb színpadi kiállásomon is segített. Gyorsan tanultam, ez valószínűleg a rengeteg belefektetett időn múlt. Mikor a riporterek és sztorira éhes újságírók lehozták a gyerekkoromról, és híressé válásom történetét, a közönséget megoszlott a tanulási sebességem miatt. Egyesek azt állították, szégyellnem kellene magam, amiért a legtöbb híres zenész már egészen kicsiként hangszeren játszott, mások mellém álltak és kifejezetten inspirálónak találták, hogy tizenhat évesen találtam meg a szenvedélyem, és emeltem profi szintre azt.
Willpa felkarolásával egy időben a suliban is megnőtt a népszerűségem. Talán ez annak volt köszönhető, hogy magabiztos voltam, vagy legalábbis műveltem, hogy az vagyok, magasból szartam az iskolára, a szabályokra, és a világra úgy amblokk. Én voltam a vérbeli rosszfiú, aki még ahhoz is túl menő és laza volt, hogy Ian Carmichael béna bulijaira járjon.
Anyuék addigra mindemellett dúdolgatva elsétáltak. Már nem szó szerint, csak úgy képletesen. Persze, feltűnt nekik, hogy a fiacskájuk minden hétvégén eltűnt otthonról, néha még hétköznap délután is, és hogy egyre többet nyúzta az ócska gitárját a piszkos szobájában és feldolgozásokat óbégatott hozzá, de nem igazán izgatta őket. Attól fogva, hogy rájöttek, én nem az aranyos, okos kis fiuk vagyok, és csalódtak bennem, nem vártak el tőlem semmit. Belenyugodtak abba, amilyen vagyok, és többé nem foglalkoztatta őket, semmi, amit tettem, vagy épp nem tettem.
A tizennyolcadik születésnapomra megkaptam életem első elektronikus gitárját az Iron Hattől, és hozzá egy foltos levelet, amiben Willpa ronda kézírásával az állt, hogy hivatalosan is kieresztenek -, vagy inkább kirugdosnak - a szárnyik alól, mert elvégeztem az IH rock 'n roll tanfolyamát.
Akkor kezdődött minden.
Ugorjunk is vissza arra a mesés csütörtöki estére.
Egész nap dekoncentrált voltam az iskolában, na nem mintha más napokon nem lettem volna az, csak most jobban feltűnt a dolog. Jack azt mondta, este nyolcra legyek a Ponyvában, mert valami hatalmas meglepetéssel készültek az Iron Hattel. Gőzöm sem volt, mit akartak, arra számítottam, jól leitatnak, meg adnak valami bakelitlemezt a Nirvánától, mégis izgatott voltam, mert bár kinéztem belőlük ezt, tudtam, hogy Willpa a tizennyolcadik szülinapomra nem engedné, hogy valami ócska dologgal álljanak elém.
Amint kicsöngettek az utolsó órámról, spuriztam is kifelé az épületből. Beugrottam az ócska roncsba, amit egy helyi autóskereskedésből szalajtottam használtan, és kigurultam a parkolóból.
Otthon hideg, és hűvös fogadott. A ház teljes csöndbe burkolózott, anyu valószínűleg vásárolni ment, de nem bántott, hogy nem fogadtak tűzijátékkal, bezárkóztam a szobámba, és elővettem a gitárom.
A következő órákat teljes kábulatban töltöttem a hangszerem, és néha valami új dalszöveg fölé görnyedve. Az ujjaim sajogtak, és a kézfejem begörcsölt, mire anyu hat óra felé becsapta maga mögött a bejárati ajtót, de eltelt még plusz harminc perc, mire le tudtam tenni a gitárt.
Anya a konyhában sürgölődött a vacsorával, épp a zöldségeket aprította, és szórta őket a serpenyőbe.
- Szia, anya! - köszöntem, és elloptam egy répadarabot a vágódeszkáról.
- Szia, Elliot! - felém fordult, hogy puszit nyomjon az arcomra. - Történt ma valami érdekes?
Hosszú évek alatt megtanultam, hogy a szüleim költői értelemben teszik fel ezt a kérdést, nem azért hogy megtudják, valójában hogy vagyok, és mit csináltam, mert ha tettem valami rosszat, vagy elítélendőt, arról ők inkább köszönik szépen, nem akarnak hallani. Elmormogtam a szokásos választ, miszerint: semmi, és megkevertem az olajban sülő zöldségeket, míg ő keresett valamit a konyhaszekrényben.
- Későn fogok hazajönni - közöltem mintegy mellékesen.
- Hová mész?
- Lewistonba. Buliba.
Anya hozzám hasonlóan egy előre legyártott párbeszéd alapján folytatta a beszélgetést. Úgy, ahogy én megtanultam hazudni, ő megtanult nem vitába szállni velem, mert tudta, hogy sehová nem vezető lépcsőn próbálna meg felmászni, hogy bekopogjon egy ajtón, ami mögött túl sok a zaj, hogy bármit is hallani lehessen.
- Ne csinálj hülyeséget! - nézett fel rám.
A nevelési technika, amit tizennyolc éve alkalmaztak, tudtukon és akaratukon kívül hatásos volt. Amikor anya azt mondta, ne csináljak hülyeséget, abban benne volt egy egész monológnyi "tilos!" figyelmeztetés, mégsem emiatt tartottam magam a törvényekhez, és szöktem el New Yorkba, hogy felmásszak a Szabadság-szobor tetejére, hanem azért mert megvolt a magamhoz való eszem, amit valahol - az iskolán kívül - elsajátítottam.
A szüleim rendes emberek voltak, dolgoztak, élték a mindennapokat, talán egy kicsit unalmasabban, mint ahogy én a jövőmet képzeltem. Nem csináltak őrültségeket, és az esti, kihagyhatatlan híradó alatt nem fáradtak szidni azokat, akik ellenkezőképp tették a dolgukat.
Egy kis lázadást mégis belecsempésztem a napjaimba, csak a hecc kedvéért, de mindig is tudtam, hol a határ.
- Ó, Elliot! - szólt utánam anya, és hiába tudtam, hogy képes elfelejteni a születésnapom -, mert volt már rá példa - nem tudtam nem reménykedni. Visszafordultam az ajtóból, ő pedig kidugta a fejét a konyhaajtón. - Holnap este az egész család elmegy Corleone's-ba, hogy megünnepeljük a születésnapodat. Kérlek, legyél itthon időben!
- Oké, de semmi torta, meg éneklő pincérek - kész tortúrának ígérkezett az a vacsora.
- Előbb ide kell érned.
Sok este ráment már, hogy a srácokkal próbáltuk kitalálni, honnan kapta a nevét a Ponyva, a törzshelyünk. Mivelhogy ponyva még a közelben sem volt. Jack szerint a tulaj kedvenc filmje a Ponyvaregény lehetett, és csak nem lehet egy kocsma nevében a regény szó, így csak a cím első felét tartotta meg. Egyébként elég hangulatos kis hely volt. Mindig félhomály volt, a falakat tégla burkolat fedte, és a helyiség hátsó felében egy aprócska színpad foglalt helyet, amin már én is többször álltam, vagy az IHval, vagy egyedül.
Amint beléptem, a bent lévő tömeg hatalmas hangzavarban tört ki.
- Boldog szülinapot, Elliot! - kiabálták, én pedig azt sem tudtam, hová kapjam a fejem, mert mindenki egyszerre akart megölelni, pacsit adni, vagy - a Ponyva tulajának felesége esetében - megpuszilni.
Sorban elregélték jókívánságaikat az Iron Hat tagjai, Willpa, Matthew, Don és Vic.
- Egy évvel öregebb lettél, haver, kettőt pislogsz, és a végén azon kapod magad, hogy egy lerobbant csehóban énekelsz valami szociális otthonból szabadult szottyos tatákkal.
Kikerekedett szemmel bámultunk Donra, aki hirtelen elnevette magát, belebokszolt a vállamba, és így szólt:
- Nyugi, csak vicc volt.
Röhögve megfordult, mire Willpa megforgatta a szemeit. Még épp elcsíptem, ahogy Don hátranézett, és azt tátogta: "Komolyan."
Don egyébként humoros figura volt, az IH udvari bolondja, és tudtam, csakúgy mint a többiek, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan.
Jack ugrott a hátamra, és belekiabált a fülembe.
- Boldogot, tesó!
- Kösz, Jack! Te, figyi, nem akarsz más hátán lógni? - néztem rá a vállam fölött.
- Ömm... nem, kösz, nekem jó itt - de azért lecsúszott a hátamról, és közölte, hogy elmegy valami piáért.
Körbeölelgettem a vendégeket, akik nagyrészt lewistoni ismerősökből álltak, csak egy-két arc volt ott Bounbury-ből, például Becca, a középiskola mékirálynője, Billy, a zenekari trombitás, és Mrs. Alison, az igazgató titkárnője és a férje, akik egy csomó kilépő-cetlivel leptek meg.
- Hogy az utolsó éved jól teljen - kacsintott rám, majd komolytalanul megfenyegetett az ujjával. - Aztán el ne áruld senkinek!
Körbejártak a felesek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Jack és Vic megragad, és a színpad felé cipel.
- Mi van, srácok? - röhögtem tehetetlenségemben.
- A-a, öcsi, ez most szóló lesz! - kiabálta be Matt a kezéből tölcsért formálva.
- Azt akarod mondani, kiszúrtok a szülinapossal? - vontam fel a szemöldököm a mikrofonhoz hajolva. - Hát ki tesz ilyet?
- Mi - válaszolt ezúttal Vic, akinek a bekiabálását hangos nevetéssel díjazták.
- Akkor úgy tűnik egyedül kell elénekelnem a Wasted Yearst az Iron Maidentől - megrándítottam a vállam, és épp lenéztem volna a gitáromra, mikor a szemem sarkából mozgolódást láttam onnan, ahol a barátaim álltak. Újra felnéztem, és amit láttam, attól muszáj volt elmosolyodnom.
Jack olyan fejet vágott, mint akit épp lelőttek, Vic a fejét fogva magyarázott neki, Don és Matt Willpa köré gyűlve vitatkoztak vele, ami elég egyoldalú volt, mert Willpa csak a fejét rázta bármit is mondtak neki. Újra megvontam a vállam, és most már belekezdtem a dalba.
A gitárszólót az elején lerövidítettem, mert elég magányosan hangzott egyedül az elektronikus gitárom. A laikus közönségem ebből mit sem vett észre, lelkesen tapsoltak. A mikrofonhoz hajolva énekeltem, és igazán elememben éreztem magam, ahogy a vendégek, akik ismerték a dalt, velem együtt kiabálták a sorokat. Még a dal közepén lévő újabb szóló előtt hirtelen megjelent a színpadon az Iron Hat. Azt hittem, végre rávették magukat, hogy együtt adjuk elő a számot, így nem értettem, Don miért akasztja le a vállamról a gitárt, és veszi ki a kezemből, miközben Vic tovább játsza a dallamot. Willpára néztem és akkor láttam meg a fekete gyönyörűséget a kezében, mellette egy piszkos borítékkal.
Felém nyújtotta, én pedig szinte sokkos állapotban átvettem.
- Uramisten! Köszönöm! Hát ez... - meglepődésemben össze-vissza dadogtam.
Sosem voltam az a gyerek, akit a szülei ajándékokkal halmoznak el, és minden szülinapjára eggyel több doboz fogadja, így én sem vártam el az IH-tól, hogy egy ekkora kaliberű meglepetéssel álljanak elő.
Végigmértem az elektronikus gitárt, ami teljesen fekete volt, csak a húrláb alatt virított egy kör alakú logó benne egy összecsomózott kötéllel, és a monogramommal - EM. A Wasted Years dallama aláfestő zeneként szólt, míg végigölelgettem a kedvenc bandám, és persze Jacket.
A világért sem vallanám be soha, még az életem árán sem, de ha már mindenről színt vallok, az se maradjon ki, hogy másnap, a hazafelé vezető úton elejtettem pár könnycseppet a családomért, akiket igenis megválaszthattam.
Miután megkaptam a jogosítványom, és összespóroltam a pénzt egy használtan szerzett, öreg Chevy-re, szinte minden hétvégén ellógtam Lewistonba, amikor csak tehettem. Több, mint egy órát vezettem, hogy Maine egyik legnépesebb városában lóghassak. Bulikra jártam, kocsmáztam, és megismertem néhány embert, például későbbi legjobb barátomat, rendíthetetlen társamat, Jacket.
Végül elkezdtem gitározni.
Will papa tanított meg mindent. Willpa - így becézték -, és a zenekara, akiket Iron Hat-nek neveztek, egy lewistoni kocsmában, a Ponyvában léptek fel minden szombaton. Az Iron Hat tagjai és maga a zenekar is öregebb volt az országútnál -, legalábbis Don mindig ezt válaszolta, ha valaki a korukról kérdezte őket -, ennek ellenére valami elképesztően játszották a kemény rock számaikat. Szóval abba a kocsmába jártam még tizenhat-tizenhét évesen, és ott találkoztam velük, akiket később a mentoraimmá fogadtam. Willpa eleinte totál zakkantnak tartott, mert a kis kocsma mindig tele volt középkorú, iszákos fickókkal, akik inkább vodkáért, mint zenéért jártak oda, én viszont minden koncertet végigtomboltam az asztalomnál ülve, és lelkesen sasoltam az Iron Hat minden mozzanatát.
Később, mikor a sztorira éhes riporterek megkérdezték -, és ez sokszor volt -, hogy mikor kezdtem igazán komolyan venni a zenélést, erre a pillanatra kalauzoltam vissza őket.
Willpa észrevette a "szenvedélyem", és felkarolt. Megtanított minden kis trükköt a gitáron, és a magabiztosabb színpadi kiállásomon is segített. Gyorsan tanultam, ez valószínűleg a rengeteg belefektetett időn múlt. Mikor a riporterek és sztorira éhes újságírók lehozták a gyerekkoromról, és híressé válásom történetét, a közönséget megoszlott a tanulási sebességem miatt. Egyesek azt állították, szégyellnem kellene magam, amiért a legtöbb híres zenész már egészen kicsiként hangszeren játszott, mások mellém álltak és kifejezetten inspirálónak találták, hogy tizenhat évesen találtam meg a szenvedélyem, és emeltem profi szintre azt.
Willpa felkarolásával egy időben a suliban is megnőtt a népszerűségem. Talán ez annak volt köszönhető, hogy magabiztos voltam, vagy legalábbis műveltem, hogy az vagyok, magasból szartam az iskolára, a szabályokra, és a világra úgy amblokk. Én voltam a vérbeli rosszfiú, aki még ahhoz is túl menő és laza volt, hogy Ian Carmichael béna bulijaira járjon.
Anyuék addigra mindemellett dúdolgatva elsétáltak. Már nem szó szerint, csak úgy képletesen. Persze, feltűnt nekik, hogy a fiacskájuk minden hétvégén eltűnt otthonról, néha még hétköznap délután is, és hogy egyre többet nyúzta az ócska gitárját a piszkos szobájában és feldolgozásokat óbégatott hozzá, de nem igazán izgatta őket. Attól fogva, hogy rájöttek, én nem az aranyos, okos kis fiuk vagyok, és csalódtak bennem, nem vártak el tőlem semmit. Belenyugodtak abba, amilyen vagyok, és többé nem foglalkoztatta őket, semmi, amit tettem, vagy épp nem tettem.
A tizennyolcadik születésnapomra megkaptam életem első elektronikus gitárját az Iron Hattől, és hozzá egy foltos levelet, amiben Willpa ronda kézírásával az állt, hogy hivatalosan is kieresztenek -, vagy inkább kirugdosnak - a szárnyik alól, mert elvégeztem az IH rock 'n roll tanfolyamát.
Akkor kezdődött minden.
Ugorjunk is vissza arra a mesés csütörtöki estére.
Egész nap dekoncentrált voltam az iskolában, na nem mintha más napokon nem lettem volna az, csak most jobban feltűnt a dolog. Jack azt mondta, este nyolcra legyek a Ponyvában, mert valami hatalmas meglepetéssel készültek az Iron Hattel. Gőzöm sem volt, mit akartak, arra számítottam, jól leitatnak, meg adnak valami bakelitlemezt a Nirvánától, mégis izgatott voltam, mert bár kinéztem belőlük ezt, tudtam, hogy Willpa a tizennyolcadik szülinapomra nem engedné, hogy valami ócska dologgal álljanak elém.
Amint kicsöngettek az utolsó órámról, spuriztam is kifelé az épületből. Beugrottam az ócska roncsba, amit egy helyi autóskereskedésből szalajtottam használtan, és kigurultam a parkolóból.
Otthon hideg, és hűvös fogadott. A ház teljes csöndbe burkolózott, anyu valószínűleg vásárolni ment, de nem bántott, hogy nem fogadtak tűzijátékkal, bezárkóztam a szobámba, és elővettem a gitárom.
A következő órákat teljes kábulatban töltöttem a hangszerem, és néha valami új dalszöveg fölé görnyedve. Az ujjaim sajogtak, és a kézfejem begörcsölt, mire anyu hat óra felé becsapta maga mögött a bejárati ajtót, de eltelt még plusz harminc perc, mire le tudtam tenni a gitárt.
Anya a konyhában sürgölődött a vacsorával, épp a zöldségeket aprította, és szórta őket a serpenyőbe.
- Szia, anya! - köszöntem, és elloptam egy répadarabot a vágódeszkáról.
- Szia, Elliot! - felém fordult, hogy puszit nyomjon az arcomra. - Történt ma valami érdekes?
Hosszú évek alatt megtanultam, hogy a szüleim költői értelemben teszik fel ezt a kérdést, nem azért hogy megtudják, valójában hogy vagyok, és mit csináltam, mert ha tettem valami rosszat, vagy elítélendőt, arról ők inkább köszönik szépen, nem akarnak hallani. Elmormogtam a szokásos választ, miszerint: semmi, és megkevertem az olajban sülő zöldségeket, míg ő keresett valamit a konyhaszekrényben.
- Későn fogok hazajönni - közöltem mintegy mellékesen.
- Hová mész?
- Lewistonba. Buliba.
Anya hozzám hasonlóan egy előre legyártott párbeszéd alapján folytatta a beszélgetést. Úgy, ahogy én megtanultam hazudni, ő megtanult nem vitába szállni velem, mert tudta, hogy sehová nem vezető lépcsőn próbálna meg felmászni, hogy bekopogjon egy ajtón, ami mögött túl sok a zaj, hogy bármit is hallani lehessen.
- Ne csinálj hülyeséget! - nézett fel rám.
A nevelési technika, amit tizennyolc éve alkalmaztak, tudtukon és akaratukon kívül hatásos volt. Amikor anya azt mondta, ne csináljak hülyeséget, abban benne volt egy egész monológnyi "tilos!" figyelmeztetés, mégsem emiatt tartottam magam a törvényekhez, és szöktem el New Yorkba, hogy felmásszak a Szabadság-szobor tetejére, hanem azért mert megvolt a magamhoz való eszem, amit valahol - az iskolán kívül - elsajátítottam.
A szüleim rendes emberek voltak, dolgoztak, élték a mindennapokat, talán egy kicsit unalmasabban, mint ahogy én a jövőmet képzeltem. Nem csináltak őrültségeket, és az esti, kihagyhatatlan híradó alatt nem fáradtak szidni azokat, akik ellenkezőképp tették a dolgukat.
Egy kis lázadást mégis belecsempésztem a napjaimba, csak a hecc kedvéért, de mindig is tudtam, hol a határ.
- Ó, Elliot! - szólt utánam anya, és hiába tudtam, hogy képes elfelejteni a születésnapom -, mert volt már rá példa - nem tudtam nem reménykedni. Visszafordultam az ajtóból, ő pedig kidugta a fejét a konyhaajtón. - Holnap este az egész család elmegy Corleone's-ba, hogy megünnepeljük a születésnapodat. Kérlek, legyél itthon időben!
- Oké, de semmi torta, meg éneklő pincérek - kész tortúrának ígérkezett az a vacsora.
- Előbb ide kell érned.
Lewiston, Maine, Egyesült Államok
Sok este ráment már, hogy a srácokkal próbáltuk kitalálni, honnan kapta a nevét a Ponyva, a törzshelyünk. Mivelhogy ponyva még a közelben sem volt. Jack szerint a tulaj kedvenc filmje a Ponyvaregény lehetett, és csak nem lehet egy kocsma nevében a regény szó, így csak a cím első felét tartotta meg. Egyébként elég hangulatos kis hely volt. Mindig félhomály volt, a falakat tégla burkolat fedte, és a helyiség hátsó felében egy aprócska színpad foglalt helyet, amin már én is többször álltam, vagy az IHval, vagy egyedül.
Amint beléptem, a bent lévő tömeg hatalmas hangzavarban tört ki.
- Boldog szülinapot, Elliot! - kiabálták, én pedig azt sem tudtam, hová kapjam a fejem, mert mindenki egyszerre akart megölelni, pacsit adni, vagy - a Ponyva tulajának felesége esetében - megpuszilni.
Sorban elregélték jókívánságaikat az Iron Hat tagjai, Willpa, Matthew, Don és Vic.
- Egy évvel öregebb lettél, haver, kettőt pislogsz, és a végén azon kapod magad, hogy egy lerobbant csehóban énekelsz valami szociális otthonból szabadult szottyos tatákkal.
Kikerekedett szemmel bámultunk Donra, aki hirtelen elnevette magát, belebokszolt a vállamba, és így szólt:
- Nyugi, csak vicc volt.
Röhögve megfordult, mire Willpa megforgatta a szemeit. Még épp elcsíptem, ahogy Don hátranézett, és azt tátogta: "Komolyan."
Don egyébként humoros figura volt, az IH udvari bolondja, és tudtam, csakúgy mint a többiek, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan.
Jack ugrott a hátamra, és belekiabált a fülembe.
- Boldogot, tesó!
- Kösz, Jack! Te, figyi, nem akarsz más hátán lógni? - néztem rá a vállam fölött.
- Ömm... nem, kösz, nekem jó itt - de azért lecsúszott a hátamról, és közölte, hogy elmegy valami piáért.
Körbeölelgettem a vendégeket, akik nagyrészt lewistoni ismerősökből álltak, csak egy-két arc volt ott Bounbury-ből, például Becca, a középiskola mékirálynője, Billy, a zenekari trombitás, és Mrs. Alison, az igazgató titkárnője és a férje, akik egy csomó kilépő-cetlivel leptek meg.
- Hogy az utolsó éved jól teljen - kacsintott rám, majd komolytalanul megfenyegetett az ujjával. - Aztán el ne áruld senkinek!
Körbejártak a felesek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Jack és Vic megragad, és a színpad felé cipel.
- Mi van, srácok? - röhögtem tehetetlenségemben.
Fellökdöstek a színpad közepére, elém raktak egy
mikrofont, a kezembe adtak egy gitárt, és ott hagytak azzal az utasítással,
hogy most énekelni fogok a népségnek valamit.
- Sziasztok! Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek miattam, igazán hálás vagyok, hogy ennyi ember van mellettem, és támogat. Bár kényszer alatt állok, szeretnék elénekelni nektek egy dalt, de ehhez szükségem van az Iron Hatre és Jackre. Gyertek ide! - kértem őket.- A-a, öcsi, ez most szóló lesz! - kiabálta be Matt a kezéből tölcsért formálva.
- Azt akarod mondani, kiszúrtok a szülinapossal? - vontam fel a szemöldököm a mikrofonhoz hajolva. - Hát ki tesz ilyet?
- Mi - válaszolt ezúttal Vic, akinek a bekiabálását hangos nevetéssel díjazták.
- Akkor úgy tűnik egyedül kell elénekelnem a Wasted Yearst az Iron Maidentől - megrándítottam a vállam, és épp lenéztem volna a gitáromra, mikor a szemem sarkából mozgolódást láttam onnan, ahol a barátaim álltak. Újra felnéztem, és amit láttam, attól muszáj volt elmosolyodnom.
Jack olyan fejet vágott, mint akit épp lelőttek, Vic a fejét fogva magyarázott neki, Don és Matt Willpa köré gyűlve vitatkoztak vele, ami elég egyoldalú volt, mert Willpa csak a fejét rázta bármit is mondtak neki. Újra megvontam a vállam, és most már belekezdtem a dalba.
A gitárszólót az elején lerövidítettem, mert elég magányosan hangzott egyedül az elektronikus gitárom. A laikus közönségem ebből mit sem vett észre, lelkesen tapsoltak. A mikrofonhoz hajolva énekeltem, és igazán elememben éreztem magam, ahogy a vendégek, akik ismerték a dalt, velem együtt kiabálták a sorokat. Még a dal közepén lévő újabb szóló előtt hirtelen megjelent a színpadon az Iron Hat. Azt hittem, végre rávették magukat, hogy együtt adjuk elő a számot, így nem értettem, Don miért akasztja le a vállamról a gitárt, és veszi ki a kezemből, miközben Vic tovább játsza a dallamot. Willpára néztem és akkor láttam meg a fekete gyönyörűséget a kezében, mellette egy piszkos borítékkal.
Felém nyújtotta, én pedig szinte sokkos állapotban átvettem.
- Uramisten! Köszönöm! Hát ez... - meglepődésemben össze-vissza dadogtam.
Sosem voltam az a gyerek, akit a szülei ajándékokkal halmoznak el, és minden szülinapjára eggyel több doboz fogadja, így én sem vártam el az IH-tól, hogy egy ekkora kaliberű meglepetéssel álljanak elő.
Végigmértem az elektronikus gitárt, ami teljesen fekete volt, csak a húrláb alatt virított egy kör alakú logó benne egy összecsomózott kötéllel, és a monogramommal - EM. A Wasted Years dallama aláfestő zeneként szólt, míg végigölelgettem a kedvenc bandám, és persze Jacket.
A világért sem vallanám be soha, még az életem árán sem, de ha már mindenről színt vallok, az se maradjon ki, hogy másnap, a hazafelé vezető úton elejtettem pár könnycseppet a családomért, akiket igenis megválaszthattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése