A BUKÁSOM TÖRTÉNETE - Négy

Elliot Mores, a Boundless frontembere két évvel a banda csúcsra jutása után újra az isten háta mögötti szülővárosában köt ki. Rögös út áll mögötte, amiben részt vesznek hazugok, tolvajok, és drogok, de az élet szép oldala is: világkörüli utazások, barátok, és a szenvedély beteljesülése.

A bukásom történetében Elliot el is meséli az utazása minden csúnya bukkanóját a kezdetektől fogva, és bemutatja útitársait, akik közül sokan eltűntek mellőle, de voltak, akik kitartottak mellette.

Egy történet a híressé válásról, és annak árnyoldalairól.
Egy mindent elsöprő szerelemről, és barátságokról, amik a szakadék felé menetelve is kitartanak.
Egy életről, amit tönkretett a világ, és a benne élő emberek.
Egy fiúról, aki nem fél felállni.

#ElliotMores, #Boundless, #Abukásomtörténete, #Amerika, #lázadás, #hírnév, #szerelem, #zene

Történetek Senkiföldjéről - Kiyoto és nevek

Lewiston, Maine, Egyesült Államok

A későbbiekben sosem állítottam, hogy nehezen szoktunk össze, de miután elhagytuk a kávézót a helyzet olyanná vált, mint mikor az alfahímek kerülgetik egymást. Próbáltam információk után tapogatózni Kiyotonál, de Jack erre csak gyanakvással méregette minden mozdulatát és szavát. Az én feladatommá vált megakadályozni, hogy egymásnak ugorjanak, amire még később is nagyon gyakran majdnem sor került. Egyedül Thea Hitomi tűnt nagyon nyugodtnak.

Szétnézett az utcán, tekintete végigfutott a szürke égen, aztán úgy döntött, felhúzza a kesztyűit. Már így is ő volt a legmelegebben öltözött ember az utcán sállal és sapkával, míg mi dzsekiben álldogáltunk.

- Apám egy éve élt már Amerikában, mikor találkozott anyával – mesélte Kiyoto. – Azért költözött ide, mert egy jobb életre vágyott, nem akart abban a szegénységben élni, amit maga mögött hagyott Japánban. Egy étteremben dolgozott itt, hogy pénzt keressen a pénzügyi alapok megteremtéséhez. Anya ott pincérkedett, apa pedig a konyhán főzött, így ismerkedtek meg. Egyikőjüket sem vetette fel a pénz, de amikor megtudták, hogy anya terhes velem, tudták, hogy a dolgokon változtatni kell. Apa elkezdett szakácstanfolyamokra járni és egy kis nevet szerezni a szakmában. A lehető legjobb jövőt akarták biztosítani nekünk, így félretettek minden centet, hogy menő iskolába írathassanak és építészetet tanulhassak magántanárral. A szüleim úgy gondolták, az lesz az én karrierem.

- Hogy fordultál mégis a zene felé? – kérdeztem.

- Az építészet tanárom szeretett klasszikusokat hallgatni, miközben rajzoltunk vagy makettet építettünk – elmosolyodott az emléken. – A kedvence Georges Bizet Habanerája volt.

Thea dúdolni kezdte nekünk a játékos dallamot, amivel mindannyiunk figyelmét felhívta magára, de úgy tűnt, őt ez nem zavartatja - ütemre ingatta a fejét és a járókelőket figyelte.

- Bocsánat, a szöveggel inkább nem próbálkoznék – szúrta közbe.

Kiyoto halvány mosollyal rázta meg a fejét.
- Szóval a szüleid támogatnak ezzel kapcsolatban? – kérdeztem visszaterelve a beszélgetést az eredeti témára.
- Igen, bár eleinte nem látták benne megélhetést, de alkut kötöttünk: amíg foglalkozom az építészettel is, nem szólhatnak bele, mit csinálok szabadidőmben. - megrántotta a vállát. - Nem panaszkodhatok, mindent értünk tesznek. És veletek mi van? Hogy kerültetek ide?
- Hát, tizenhat voltam, mikor megismertem Jacket. Ő akkor már régóta gitározott, a sulis barátai miatt, akik ilyen lógós, laza gyerekek voltak - legalábbis akkoriban – vigyorogtam Jackre, de Theához hasonlóan, ő is másfelé figyelt. Kezdtem úgy érezni, csak én próbálkozom, hogy bármi összejöjjön. – Aztán összebarátkoztunk egy rock bandával, akik régen itt Lewistonban és a környező városokban léptek fel sokat, de nem jutottak tovább. Biztosan találkozni fogsz velük, mert gyakorlatilag ők mentorálnak minket. Will papa mintha az apám lenne. Jackkel ők tanítottak meg gitározni, kottát olvasni meg zenét írni. Rengeteg régi dalt mutattak, abból az időből, amikor még a grunge és a rock virágzott.
- Ja, mi inkább a rockban érezzük otthon magunkat – szólalt meg Jack meredten Kiyotora bámulva. Amolyan „nem illesz közénk, jobb ha te is belátod”-nézés volt ez, de ő állta a sértő pillantást.
- De tök király lenne, ha mi hárman valami teljesen újat tudnánk alkotni – dobtam be a mentőmellényt. - Elvégre Kiyoto ismeri a kétszáz évnél régebben élt zeneszerzők fogásait, mi pedig a 20. századiak sablonjait. Ez együtt – összecsaptam a tenyerem. – ütős lesz.

Jack csak bámult rám, mintha elment volna az eszem. Zsebre vágta a kezét, és rosszallóan csóválta a fejét.
- Komolyan, Elliot? - kérdezte lenézőn.
- Mi a franc bajod van, Haswell? - mordultam rá.
- Egyedül én látom a helyzetet reálisan? Még nem is hallottuk dobolni.
- Akkor hallgassuk meg! – tártam szét karomat. – Adj már neki egy esélyt, Haswell!
- Akkor halljuk - legyintett.
Jack szemforgatásai és sóhajai közepette indultunk el az utcán, mert Hitomiék csak két utcára laktak a kávézótól. De még az a tíz perc séta is egy rémálom volt. Kiyoto és Thea elől mentek, mi mögöttük. Próbáltam halkan Jack lelkére beszélni:
- Én megbízom Billy-ben, nem hiába ajánlotta őt. Ő az egyetlen reményünk, pedig már hónapok óta keresgélünk – a válasz csak egy gúnyos arc volt. – Oké, oké. Nem akarok hosszú, unalmas meghallgatásokat tartani. Tudod milyen sok szerencsétlen, nagyképű barmot kellene meghallgatni? – még magasabbra szökött a szemöldöke. – Picsába, Haswell! Pontosan tudom, mit gondolsz: először is – affektáltam „utánozva” őt. – nem próbálkoztunk az elmúlt életünkben sem, másodszor ez a Kiyoto a nagyképű barom, te meg egy vak idióta vagy.
Rám nézett, homlokát ráncolva, száját elhúzva, és azt mondta:
- Tényleg nem értem, miért barátkoztam össze veled. Nem is vagy normális!
Megrántottam a vállam, aztán ugyanazzal meglöktem az övét. Erre már elmosolyodott.
- Előbb nézzük meg, hogy tud-e dobolni a szamuráj.

Hitomiék egy téglaköves sorház egyik negyedik emeleti lakásában laktak. Az otthonuk nyitott volt, világos, fehér falakkal, elegáns bútorokkal és egy fekete zongorával a nappali sarkában. Stúdiólakás egy enteriőrmagazinból.
- Kértek valamit? – kérdezte Kiyoto, de inkább csak udvariasságból, mert közben eltűnt egy folyosón Theával a sarkában.
Bizonytalanul álltunk az ajtóban Jackkel. Összenéztünk. Ő azt üzente a tekintetével: „én megmondtam”. Én pedig azt válaszoltam: „oké, ők mások, mint mi, na és?”.
Kiyoto egyedül tért vissza, egy kulccsal a kezében.
- Az alagsorban van.
Követtük ki a lépcsőházba, le a lépcsőn, egy sötét szintre. Kiyoto a villanyra csapott, és elénk tárult a helyiség a maga valójában, kissé ironikusan, ha belegondolok. A fenti elegáns lakással ellentétben ez a szint még a fény ellenére is hátborzongatónak tűnt. Tele volt nagy, fémráccsal elkerített tárolókkal, ahová a lakók kartondobozokat, biciklit meg mindenféle furcsaságot elrejtenek, amik sötét zugokat hoztak létre. A levegő párás volt és hideg. A horrorfilmekben ilyen helyeken borzalmas dolgok történnek.
- Ha megjelenik egy elmebeteg, oda kell, hogy lökjelek a karjaiba – súgtam Jacknek elég halkan, hogy Kiyoto ne hallja.
- A szomszédunk elég kevés cuccot tartott itt, és megengedte, hogy összevonjam a tárolóját a miénkkel, aztán a nyáron keresett pénzemből tavaly kitapétáztam a helyet, hogy ne zavarjam a szomszédokat – mesélte Kiyoto.
Egy lekerített szobaféleséghez vezetett minket, amit mintha falapok borítottak volna hanyagul összeillesztve ragasztóval és csavarokkal. Nem volt túl bizalomgerjesztő. Fordult a kulcs a zárban, újra kattant a villany.
A kis szoba közepén egy kék dobfelszerelés állt, mellette egy halom kotta, tetején egy félig üres vizes üveg és egy megviselt törölköző. A falakat ugyanolyan falapok borították, mint kívülről. Egyedül azzal próbálták kissé otthonosabbá tenni a helyet, hogy egy hosszú és meglehetősen ronda szőnyeget terítettek a betonpadlóra. Nem sokat segített.
- Ülőhellyel nem tudok szolgálni, sajnálom – mondta Kiyoto, ahogy a dobfelszerelés mögötti székhez pattant, de a hangjában semmi sajnálat nem volt. Végigsimította az egyik cintányért és kezébe fogta az ütőit. A szeme már az előtte álló pergődobra tapadt, szemöldökei a koncentrálástól egyre közelebb húzódtak egymáshoz. Teljesen átszellemült zenéléshez.
Az improvizált szóló lassan indult. Kiyoto a lábdobbal alapozta meg a hangot, egyenletes ütemet diktált (, a szívverésem már a második ütemnél bekapcsolódott hozzá), majd elkezdte ütni a pergődobot, folyamatosan gyorsulva mozgott a csuklója. De ez még csak bemelegítés volt. Bekapcsolódtak a cintányérok és a felső tamok, amik mélyebb hangot adtak az ütemnek. Kiyoto egész teste folyamatos mozgásban volt, a feje az alap ritmust bólogatta, a lába nem hagyta el a lábdob pedálját, a keze pedig a szem számára szinte láthatatlan sebességgel suhant az egyik dobbőrről a másikra. A kis teret egészében kitöltötték az ütések, a vér csak úgy lüktetett az ereimben és a fejemben. Nem jutott idő mutatványokra – dobverőforgatásra vagy különleges mozdulatokra – nem a szórakoztatás volt a cél.
Jackre néztem, aki keresztbe tett karral dőlt a falnak, de figyelt. Hallgatta Kiyotot és a művészetét.
Hirtelen abbamaradt a zene, csak a lábdob mély, basszusra emlékeztető hangja maradt. Kiyoto olyan gyorsasággal ütötte, mintha sortűz lett volna. Az egyik ütőjét ledobta és felig kézzel folytatta a ritmust, míg az egyre lassabbá és csendesebbé vált. Míg csend nem lett – csak a fülem zúgott.
Nem értettem a dobokhoz, egyedül a gitár és a hangom voltak az én hangszereim, de nekem nagyon úgy tűnt, a srác nem most kezdte a dobolást. És ha rajtam múlik, nem is fogja egyhamar befejezni. Össze sem tudtam egyeztetni a nyugodt, szolid Kiyotot ezzel az izzadt, szenvedélytől kipirosodott arcú dobossal. Két külön világ voltak egy testben.
Jack odalépett hozzá, és békejobbot nyújtott.
- Üdv a csapatban – Kiyoto elfogadta a burkolt bocsánatkérést, szerényen mosolyogva, mintha még mindig kábulatban lett volna.
- Kösz.
Én is csatlakoztam hozzájuk, felvettem a padlóról a törölközőt és Kiyotonak dobtam, de nem sikerült elkapnia, és az arcának csapódott. Az anyag lecsúszva felfedte Kiyoto hatalmas vigyorát. Megtörölte az arcát és a tarkóját.
- Na, és mi a terv? Név, dalok? Csak hárman leszünk?
Osztoztam a lelkesedésén. Végre beindult a nagy projekt, amire egész életemben vártam. Valami új start vonalon álltam, amiről nem tudtam, hova vezet, de teljesen kész voltam rá, bármi is legyen az. Mert már volt egy bandám.

Aznap este nem tudtam aludni.
Csak feküdtem a kis matracon Jackék padlásán, a takaró a lábaim köré csavarodott, a tető résein betörő szellő a mellkasomon futkosott. Fáztam, de nem eléggé ahhoz, hogy bármit is tegyek ellene. A gyomrom görcsben állt, a gondolataim nem hagyták nyugodni és azzal fenyegettek, hogy addig fognak ide-oda pattogni a koponyámba zárva, amíg el nem dől: minden valóra válik, amit elképzeltem, vagy semmi. Nem tudhattam, mikor érkezik el ez a választóvonal, és mi van, ha a mérleg nyelve a semmi felé fog billenni? Nem hittem volna, hogy akkor vagy bármikor máskor fel tudnám adni. Túl sok mindent áldoztam fel ezért, túl messzire mentem, a szívemet túlságosan kitöltötte az az érzés. Ki lennék mindenélkül? Ti, olvasók, tudjátok, kik lennétek az álmaitok nélkül?
Türelemre intettem magam. Nem ma fogom megváltani a világot.
A fal felé fordultam. Aztán a másik oldalamra.

Eszembe jutottak Kiyoto kérdései a további tervekkel kapcsolatban.
- Fenébe.
Lerúgtam a takarót magamról, egyenesen a helyiség másik feléig repült. Felpattantam, és leereszkedtem a létrán a földszintre. Jack szobája rögtön jobbra volt. Benyitottam. A szoba keskeny volt, éppen hogy elfért benne egy ágy meg egy komód. A függönyön keresztül beszűrődött az utcai lámpa fénye, ami körvonalazta a rendetlenséget. Jack gitárját az ágy lábánál, a megviselt laptopját a földön (, aminek a tetejét még csak le sem csukta), a sörösüveg-gyűjteményt az ágy fölötti polcon.
Ezekre azért emlékszem ilyen jól, mert később bárhonnan is tértünk haza a Haswell házba, Jack szobája semmit nem változott. Felőle felújíthatták az egész házat, az ő szobájában akkor is nyikorgott az ajtó és rosszul zárt az ablak.
Átlépkedtem a ledobott ruhadarabokat, és megböktem Jack vállát. Aztán újra és újra. De semmi, Jack úgy aludt tovább, mint egy medve. Csettintgetni kezdtem a füle mellett.

- Ébredj, ébredj, ébredj… - mantráztam.
Csak kölcsön akartam kérni a gépét, elvégre nekem minden cuccom a szaros Boundbury-ben maradt. Hagytam Jacket, és letelepedtem a padlóra. Ölembe vettem a laptopot, a lábamat kinyújtóztattam (egy kicsit belógott az ágy alá). És elkezdtem tervezgetni.
A szemem égett – lehet, hogy már órák óta szörföltem az interneten -, amikor egy hang ütötte meg a fülem.
- Elliot – Jack mintha nem először szólítana. – Te. Mi. A. Faszt. Csinálsz?
Felnéztem a képernyőről, de szoknom kellett még a sötétséget, ami mögötte volt. A vak világba válaszoltam:
- Kutatómunka.
Puffanás; Jack valószínűleg visszaejtette a fejét a párnájára. Sóhaj.
- Tudod, néha el kéne engedned magad. Null-huszonnégyben pörögsz a témán, mintha csak rajtad múlna. Nem vagy te isten.
- Pedig jó lenne, ha az lennék – billentettem meg a fejem.

- Oké – újabb sóhaj. Kikászálódott az ágyból. - Ha már itt világítasz azzal a szarral, meg ilyen kibaszott lázasan pötyögsz, lehetetlenné téve az alvást, akkor mutasd, mit alkotsz!
Mellém telepedett, a lábát kinyújtotta az enyém mellé, a képernyő megvilágította az arcát, amitől összehúzta az álomtól egyébként is duzzadó szemét. Szőke fürtjei szerte szét meredtek a világ minden tája felé.
- Dalszöveg? – kérdezte megütközve a megnyitott dokumentum láttán, de erre rá sem kellett volna kérdeznie, hiszen tudta, hogy a dalokat mindig papírra írtam. Kivette az ölemből a laptopot, és a saját combjára fektette. – Bandanevek, jól mondom? – közelebb hajolt a géphez. - Hypopolis, Cumulus, Moonbound… - olvasta. – Ezek után hogy került fel a The Keys a listára? - Elkezdett nevetni. Annyira nevetett, hogy eldőlt a padlón, és folyni kezdtek a könnyei. – The Keys… Honnan jött?
- A nevünk kezdőbetűi, de elég furán nézne ki a KEJ, úgyhogy KEY lett belőle – magyaráztam. Csak nézett fel rám a padlóról. – Ez csak egy lehetőség – emlékeztettem, és visszavettem a laptopot.

- Ja, amellett a Hypo… valami mellett… - nevetett. – Az mi egyáltalán?

- Felejtsd el! – a hangom sértetten hangzott. – Neked milyen ötleteid vannak akkor?
- Miért nem felel meg a régi bandanevünk?
- A Lewiston Drive Thru? – Most rajtam volt a sor, hogy nevessek. – Na az lenne egy vicc, ha olyan névvel befutnánk! Azt hittem, az a bandanév csak azért van, hogy ne „A Bandának” hívjuk azt a dolgot, amit csinálunk.
Jack megrántotta a vállát. – Tényleg nem volt komoly, de mégis hozzám nőtt valahogy. Egyébként sem lehet tudni. Az embereknek mindig a fura dolgok jönnek be.
- Akkor a listából semmi nem tetszik? – kérdeztem hátha alapon, mert arról szó sem lehetett, hogy Lewiston Drive Thru név alatt publikáljam a dalaimat.
- Ez a Boundless – bökött a képernyőn virító szóra – nem is hangzik rosszul.
Igen, én is úgy gondoltam, az lenne a megfelelő név az alakuló bandának.
A közénk telepedő megértő, kellemes csend azt sejtette, talán Jacknek is feltűnt a szó mögött rejlő párhuzam. Ebben az esetben már csak a csapat új tagjának kellett rábólintania az ötletre. De ez talán ráért holnapig, vagyis addig, amíg a nap fel nem kelt.

ÁÁÁÁhhh, évekbe telt, amíg megírtam ezt a posztot, és ezért ezer bocsánat mindenkitől. Közben elégedetlen lettem a történet elejével (Elliot szar munkát végez, és most nekem kell eltakarítanom a romokat). Szóval átírtam, de azt nem fogom kitenni, mert még ötezerszer újra fogom rágni, mire ennek a végére érek. Inkább befejezem, mert már én is - akárcsak ti -, érdeklődve várom, Elliot hol fog elbukni. Egyedül annyit engedtem meg magamnak, hogy Kioki nevét Kiyoto-ra változtattam. Szerelmes vagyok ezekbe a k-val kezdődő Japán szavakba!

A következő részt is évek múlva várjátok...

[Közben találtam egy zenét, kb. ebben a szent minutumban, ami annyira ideillik: xx .imádom]