1.
A nap lenyugvó fénye narancssárgára
festette az eget, a házak és zöldellő lombkoronák tetejét. Friss virágillat
tódult be a kocsi ablakán, ahogy végighajtottam a keskeny úton.
Sorban haladtam el a takaros kis
házak mellett, amik hosszúra nyúló kertjeiben kisgyerekek játszottak, a
háziasszonyok napszemüveggel a fejükön feküdtek a napágyakon, miközben a hőség
már rég elvonult. Az idős hölgyek kikukucskáltak a függönyök mögül, és a
férfiak felnéztek a sörükből vagy a fűnyírásból. Egy olajos pólójú tinédzser
bütykölte az udvaron kocsiját, míg a barátnője körülötte lézengett és nevetve
próbálta magára vonni a figyelmet.
Annyi történet van ezeken az
utcákon. Anya jó főztjei, a zenéink a zenelejátszóban, a kedvenc helyeink, a
kényelmes ruháid és az otthonos környezet. Ahonnan szabadulni akartam. És annyi
történet van a fejemben mindazokról, akiket itt hagytam, és akik velem
tartottak.
Vajon hallottál rólam? Kérdeztél és
meséltek? Amikor a kedvenc számunk ment a rádióban, felhangosítottad?
A zöld gyepet, fehér kerítéseket és
közvetlen szomszédokat egy hurrikán gyorsaságával váltotta fel a beton, a
graffitizett falak és a hajnalban rockot hallgató felső szomszédok. Rohanás,
több száz ismeretlen arc az utcán, a reggeli mogorva, karikás szemű pillantásom
a tükörben. Rég nem tartoztam ebbe a napsütéses világba úgy ahogy már hozzád
sem, bekebelezett az a másik világ, amitől te úgy tartottál, és ami engem
annyira vonzott. Ez az én döntésem volt, tudom, nem lehet már visszapörgetni az
idő kerekét, egyszerűen csak azt érzem, elvesztettem mindazt, ami az enyém volt.
2.
Felkanyarodtam a felhajtóra, és
ahogy kiszálltam és az ajtóhoz léptem, furcsa izgalom fogott el, és erősen próbáltam nem hasra esni a saját összegabalyodott érzéseimben, amik egyenesen ide vezettek. Az öklöm kopogásra
emeltem. Pedig tudtam, melyik kő alatt lapul a pótkulcs, talán mégis
betörésnek, kellemetlen meglepetésnek gondoltad volna a felbukkanásom. Már így
is épp elég nagy port készültem kavarni nem csak benned, de bennem is.
És milyen ironikus, hogy épp hozzád
mentem. Haza.
Amíg rád vártam a parányi
lábtörlőn, ami illedelmesen köszöntött, régi nosztalgiával néztem körül ott,
ahol az első csókot loptam tőled. Magabiztos voltál, vicces és én annyira beléd
estem.
Azt hiszem, ez mégis menni fog.
Nyikorogva nyílt az ajtó, elérkezett
a pillanat, de csak a kocsimat láttam parkolni és a szembeszomszédot, te pedig
csak a hátam. Megfordultam, és ahogy néztél… Egyszerre remegett meg és tört
össze a szívem.
El akartam mondani neked, mennyire
hosszú volt az idő, amíg nem láttalak, mennyire idióta voltam, hogy a fehér zaj
a fejemben nem akart elhallgatni, mert te ott voltál a gondolataim között.
Egy új szerelem sem képes olyan
fájdalomra, mint ez, de be kell vallanom, az őrületbe kergettél.
3.
És beültünk a kocsiba, és siettünk,
mintha menekültünk volna az unalom és középsszerűség elől, pedig veled sosem
volt az. Úgy működtünk, mint egy csapat, én a szeszélyes piros és te a nyugodt
kék, de ketten alkottuk a lila összes árnyalatát. Te megmondtad merre, és én csak
vezettem a dinamikus stílusomban. Olyan természetességgel irányítottál a város
peremén fekvő kisboltba, mintha a gondolataimból olvastad volna ki, hogy
cigarettára van szükségem. Idő közben leszállt az éjszaka, az ablaknak dőltél,
lehunytad a szemed, és míg én telefújtam a kocsit füsttel vártad, hogy újra
elinduljunk. A vonásaid halványan kirajzolódtak a műszerfal gyenge fényében. A
zenére nem volt szükségünk, köztünk a csend is jól hangzott. Új kliséket
alkottunk a saját kis turnénkon.
Az út újra suhant alattunk, és már
ott voltunk a hegyen, a turistaútvonal kezdetén, ami egyben a mi kezdetünk is
volt. Próbáltunk későig fennmaradni, de kimerített minket az élet és a sok
nevetés.
Mondanod sem kellett, hogy
szeretsz.
4.
Amikor újra elmentem, már tudtam,
nem játszhatok veled, de belefáradtam ebbe a helybe, és reméltem, az emberek
meg tudnak változni. Hiszen tudod, mert te magad mondtad, hogy mindig túl
nagyok a reményeim.
Időre volt szükségem, hogy
tisztázzam magamban a dolgaimat, és mindazt, amit odaadtam érted és neked.
De az ellenállásom ellenére én még
mindig akarom ezt. Látom magam előtt a gyerekeink nevét, a házunk a hegyoldalon
és a medencét a hátsó kertben, de tudom, mindezt nem kérhetem tőled, mert
minden darabjaira hullott már, és ez az én hibám.
Az életünk nem ütközik egymásba és
annyira különbözünk mi, te és én, mint egy bot és az aeroszol. De erről nem
tehetsz, bizonyára én vagyok bolond.
Mert csak a bolondok esnek beléd.
utószó.
Köszönöm, hogy megírtad őket, inspiráltál és megmentettél! Örök hála neked.
1., 2., 3., 4.
➼GINNY
