A BUKÁSOM TÖRTÉNETE - Három

Elliot Mores, a Boundless frontembere két évvel a banda csúcsra jutása után újra az isten háta mögötti szülővárosában köt ki. Rögös út áll mögötte, amiben részt vesznek hazugok, tolvajok, és drogok, de az élet szép oldala is: világkörüli utazások, barátok, és a szenvedély beteljesülése.
A bukásom történetében Elliot el is meséli az utazása minden csúnya bukkanóját a kezdetektől fogva, és bemutatja útitársait, akik közül sokan eltűntek mellőle, de voltak, akik kitartottak mellette.

Egy történet a híressé válásról, és annak árnyoldalairól.
Egy mindent elsöprő szerelemről, és barátságokról, amik a szakadék felé menetelve is kitartanak.
Egy életről, amit tönkretett a világ, és a benne élő emberek.
Egy fiúról, aki nem fél felállni.

#ElliotMores, #Boundless, #Abukásomtörténete, #Amerika, #lázadás, #hírnév, #szerelem, #zene

Történetek Senkiföldjéről - Lent és fent

valahol Maine-ben, Egyesült Államok

Aznap este későig vezettem, nem is figyeltem, merre megyek, csak hajtottam előre, kanyarodtam az úttal, és sorra hagytam le magam mögött az autókat. Hajnalban, mikor elfogyott a lendületem és az éberségem, lehúzódtam egy kamionos megállóba, és a napot a hátsó ülésen kiterülve ütöttem el, hol álomtalan álomba merülve, hol hanyatt fekve a szürke eget vagy a piszkos tetőt bámulva.
Képtelen voltam rávenni magam, hogy felhívjam Willpát vagy Jacket. Kudarcot vallottam és csalódást okoztam. Mint egy utcára dobott kölyökkutya, úgy éreztem magam. Hogyan állhattam volna így bárki elé is? Hogyan fogadhattam volna el a szánakozást a szemükben? A büszkeségem nem engedte mindezt.
Szürkületkor valaki megkocogtatta az ablaküveget. Épp a kapucnimat a fejemre húzva, orromat az üléskárpitba nyomva lélegeztem be a tapintható nyomorúságot, ezért csak az újabb, idegesebb kopogtatás jutott el az agyamig.
- Öcsi! Látom, hogy ott vagy, nem akarlak kirabolni, csak tűz kéne - szólt be a pufók arcú, szakállas alak.
Nyögve felültem, és letekertem az ablakot, mire hideg, csípős levegő tolult be.
- Hé! - mondta köszönésképp mogorva pofáját az én cinikus arckifejezésem elé tolva. - Há' mit keres egy magadfajta egy ilyen helyen?
- Zarándokúton vagyok - válaszoltam.
- He? - grimaszolt.
- Keresem Istent - zártam le röviden.
- Aha, ha te mondod - összehúzott szemmel mért végig újra, mint aki nem hisz nekem, de gyorsan túllépett a témán. - Na, van tüzed vagy nincs? T'od nem zaklatnálak én itt a nagy kutatásban, csak valahol kiesett a zsebemből, aztán ebbe' a fene nagy sötétben a kutya se találja mán meg.
Nem tudtam eldönteni, azért beszél furán mert egy szál cigi lóg ki a szájából, vagy ilyen a dialektusa. Ahogy elnyújtotta a szavakat, és amilyen lassan beszélt, arra következtettem, valamelyik déli államból jöhetett.
Előhúztam a zsebemből az öngyújtóm, és a cigije alá tartottam. Felizzott a szál, és a kamionos nagyot szívott belőle.
- Ahh! - sóhajtotta, ahogy a száján kitört a füst és beszivárgott az ablakon. Pár pillanatig bámult rám, aztán egy fejrázással kitépte a cigit a szájából. - Ide figyuzz! Van egy üveg tömény az ülésem alatt. Persze kizárólag egészségügyi okok miatt, a zsaruknak nem kell tudniuk róla, de látom te most nagyon a béka segge alatt vagy, csak azér' mondom ezt el neked. Na, én mármost megosztom veled az itókám. Egészségügyi okokból - tette hozzá.
- Milyen tömény?
- Gin, öcsi. 48% kemény alkohol.
Beszéd közben, ujjai közt a füstölgő cigarettával gesztikulált, és elmosolyodott, kivillantva arany fogát.
Elgondolkodtam, legalábbis színleltem, mert belül már rég igent mondtam az ivásra, ami elködösítené tegnap óta zúgó gondolataimat. Mégis őrültségnek tűnt követni egy lepukkant alakot egy lepukkant út menti megállóban. De nem akartam gondolkodni rajta. Valójában semmin nem akartam. Számba venni a veszélyfaktorokat, reálisan dönteni – az nem az én terepem.
- Jól van - válaszoltam. - Oké.
Kiszálltam a Chevyből és követtem a pufók alakot a teherautóhoz. Felmásztunk a vezetőfülkébe, és meglepődve állapítottam meg, hogy az anyósülés nagyon kényelmes volt, sokkal jobb, mint az én kocsimé. Belesüppedtem a bőrbe, és amíg a pasas az ülés alatt kotorászott, felmértem a fülke belsejét.
Az orromat kicsit csípte a cigarettafüst, de legalább kellemes meleg volt. A műszerfalon egy kis Buddha szobor ült lótuszülésben egyik kezével a búvárok OK jelét formálta a hüvelyk- és mutatóujjával, másik kezében egy "Engedd el a sok szart!" felirattal. A szobor környékét és a padlót szemét borította. Instant leveses tasakok, üdítősdobozok és üvegek, kifogyott öngyújtók, blokkok és még sok minden más.
Az aprócska fülke minden szeglete arról árulkodott, hogy az élete nagy részét itt tölti.
- Meg is van, az anyját neki!
Kifulladva felemelt egy piros elsősegélydobozt, nagy nehezen felnyitotta, és kivett belőle egy üvegcsét. Felém nyújtotta, én pedig elfogadtam, és meghúztam.
A folyadék marta a torkom, de veszettül jól esett.
- Maga buddhista? - böktem a szoborra fintorogva, amit az alkohol utóhatása festett az arcomra.
- Nem igazán. Egy haver adta. Azt mondta, hasonlítok rá.
Pár percig némán ültünk, csak a gin lötyögése hallatszott, ahogy az üvegnek csapódott, mikor felhajtottam.
- Van családja?- kérdeztem hirtelen felindulásból.
- Nincsen nekem semmim, csak ez a szörnyeteg – ütött rá a műszerfalra.
- Nem is szeretne családot?
Erre már furcsán nézett rám.
- Nem vagyok az a fajta, aki gondját viselhetné bárkinek. Magamra is alig tudok vigyázni.
Kábán bólogattam, és kibámultam a sötétbe. Olyan kicsinek tűnt a világ abban a pillanatban. Csak ez a meleg fülke létezett, amit üveg határolt kizárva a hideget, a sötétséget. Éreztem a gin hatását, a kellemes zsibbadtságot, a szédülést. A gondolataim ide-oda csapongtak, és én hagytam.
- Akárhogy is, az ember sosem magányos. Higyjed csak el, ha én mondom.


Pár órával később arra ébredtem, hogy szörnyen elzsibbadt a karom. Az ablaknak nyomódott az arcom, ami a hidegtől teljesen átfagyott, a kezemet furcsa szögben hajlítva próbáltam megtámasztani az állam.
Mellettem a pasas, akinek még a nevét sem tudtam, fejfájást keltő hangon horkolt. Ügyetlenül kilöktem az ajtót, de nem tudtam megtartani magam, és lezuhantam a kavicsos földre. A tüdőmből pár pillanatra kiszorult a levegő, a hátam sajgott és a tenyerem lehorzsolódott. Bosszankodva álltam fel, és visszanéztem a fickóra. Nem ébredt fel. A kocsimhoz botladoztam, majd behuppantam az ülésre. Megdörzsöltem az arcom, és felhúztam a lent felejtett ablakot. - Ideje indulni, ugye?
Mindezt persze képletesen értettem. Egy üveg ginnel bennem nem lett volna szerencsés vezetni. Előhalásztam a telefonomat, és tárcsáztam Willpa számát.
- Hé, Elliot! – fáradt volt a hangja. Hajnali három volt.
- Otthagyom a sulit – közöltem vele botladozó nyelvvel.
- Micsoda? - szólt bele döbbent hangon. - De...
- És kell egy banda - szakítottam félbe.
- Hol vagy? Mi a fene történt? – Most már határozottan dühös volt és ez kedvezett nekem. Sokkal jobb, ha dühös, mint ha szánakozna.
- Fogalmam sincs. Be vagyok rúgva.
- Azt hallom – morogta. - Baszd meg, Mores! És most mit csináljak veled?
- Segíts, hogy legyen értelme - azelőtt mondtam ki, hogy belegondoltam volna, merre terelem ezzel a beszélgetést, de a szám magától mozgott, mondta, amit a szív diktált, míg az agyam ginszagú mámorban úszott.
- Minek?
- Az egész szarnak.
- Jó, érted megyek, de ne csinálj semmi hülyeséget.
A képernyő elsötétült, és a keserű epe a torkomba nyomódott. A kormányra támasztottam a fejem, mélyeket lélegezve igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne hányjak az ölembe. Pár perccel később feltúrtam a kocsit toll és papír után és írtam egy üzenetet a kamionsofőrnek. Amikor Willpa megérkezett, a kavicsos földön ültem a kocsi első kerekének döntve a hátam, a dzsekimet szorosan összehúzva magamon.

Kibaszott hideg volt.

Lewiston, Maine, Egyesült Államok

Az egész folyamat rettentően kimerítő, és nyomasztó volt. Összehozni egy valamirevaló bandát nem egy fáklyás menet. Főleg, ha a sors nem melletted áll.
Átmenetileg Jacknél, pontosabban a szüleinél laktam a padláson. Igazi kis egérlyuk volt. Szó szerint. Én és Jack két napon keresztül pucoltuk a helyiséget, a legtöbb cuccot kiraktuk az utcára, a kuka mellé, de találtunk egy-két használható dolgot is, mint például egy ősöreg tévét -, ami mondjuk azon kívül, hogy büdös füstöt bocsájtott ki, mikor megpróbáltuk bekapcsolni, csak dísznek volt megfelelő -, és egy matracot, amit ha leterítettünk lepedővel, senkinek nem tűnt fel, hogy egy évtizedet a koszban töltött. Miután megszabadítottuk a padlót a porcicáktól, és a mennyezetet a pókhálóktól, egészen lakhatónak nézett ki az egy helyiségből álló "kis szobám".
Annak ellenére, hogy a padlást sosem tudtuk rendesen megszabadítani a piszkos múltjától, és a falak átereztették az odakint repkedő öt fokokat, hálás voltam a Haswell családnak, hogy kedvesen befogadott és meleg ételt adott.
Azért igyekeztem nem sokat lógni Jack családján, és minél előbb megoldani a helyzetet, ami számomra is kissé kellemetlen volt. Szereztem állást egy áruház raktárában, ahol nagy gépeket kellett vezetnem, és árukat rakodni vele. Nem álmaim munkája volt, természetesen. Elég unalmas volt egész nap ide-oda kocsikázni, és pakolgatni a nagy dobozokat, de legalább lefoglalt valami, és pénzt tudtam keresni, aminek egy részét vissza tudtam szolgáltatni Jack szüleinek.
Egyszer sem mentem vissza Boundbury-be. Mindenem ott hagytam, a fogkefémtől kezdve a ruháimon át, a kedvenc lemezeimen át mindent, mert amire szükségem volt, nálam volt.
Amikor épp nem dolgoztam, az országút szélén, a kocsimban ülve dalokat írtam, vagy Willpa szerény kis lakásában próbáltunk terveket faragni. Jack és az Iron Hat azon a véleményen volt, hogy meghallgatásokat kellene tartanunk, hogy bandatagokat keressünk. Ki akarták plakátolni a várost és egy egész szombaton keresztül zenészeket hallgatni a Ponyvában. Én azonban haboztam belevágni. Az volt az igazság, hogy egy kissé szentimentális, sorsszerű találkozást képzeltem el a jövőbeli társainkkal a bajban. Sokszor képzeltem el, amint összefutunk a Ponyvában egy bőrdzsekis alakkal, akinek a válla mögül egy gitártok kandikál ki, vagy az utcán sétálva meghallok egy pofátlanul jó dobszólót. Elég romantikus, nem igaz?
Végül három héttel a költözésem után Rebecca hívása indította be az események folyamát. Visszagondolva Becca amolyan tündérkeresztanya volt nekem, ha lehet az esetében ilyen kifejezésekkel élni. Valójában ő volt az, aki lökést adott, mikor leragadtam, és fenntartott, mikor süllyedtem.
Éppen egy nagy adag törékeny feliratú dobozt, próbáltam a legfelső polcra repíteni, így hagytam, hogy letegye, és mire elérkezett a szünetem, majdnem el is felejtettem, hogy valaki próbált elérni, de újra rezegni kezdett a farzsebem.
- Igen? - szóltam bele.
- Elliot!
- Ki az?
- Rebecca Baker. Hát el is felejtettél?
- Ó, bocs - távolabb sétáltam a többi szünetét töltő munkás mellől. - Nem, csak... Miért hívtál?
- Csúnya pletykák miatt. Suttognak a madárkák. Pontosabban nem is suttognak. Ha valaha, bárki is elgondolkodott azon, milyen lenne ha a híres Elliot Mores meghalna, hát most választ kapott a kérdésre. Mindenhol a te neved hallani.
- Miről beszélsz? - ráncoltam a homlokom.
- Elliot Mores drogtúladagolásban meghalt. Elliot Mores az orosz maffiához csatlakozott. Elliot Mores megszökött egy titokzatos lánnyal - sorolta. - Persze mind tudjuk, hogy az utóbbi egy vicc. Elliot Mores kizárólag egy lánnyal szökhetett volna meg, és az a lány még itt van.
Nem tudtam visszatartani, egyszerűen elnevettem magam.
El tudtam képzelni a Boundbury High-t, ahogy szünetekben a hirtelen eltűnésemről sutyorognak, és órai leveleket váltanak a tanár háta mögött, újabb elméleteket gyártva. Jól mondta Becca, ilyen az, ha az ember meghal. És valamiért az elképzelt jelenet régóta nem látott mosolyt csalt az arcomra.
- Tehát, hol vagy, te tékozló fú?
- Alaszkában. Egy lánnyal. Aki erre a tippre fogadott, örülhet a pénzének.
- Csak Alaszkáig jutottál? - kérdezte, de éreztem a hangján, hogy nem hisz nekem, csak belement a játékba, aminek mindketten tudtuk a kimenetét.
- Áh, csak Lewistonig volt pénzem benzinre.
Jobb, ha előbb megtudja, mint soha.
- Szóval Lewiston - ismételte elgondolkodva. Az ezt követő rövid csendből tudtam, hogy a beszélgetés komoly fordulatot fog venni, és nem sokra voltunk a kérdéstől, amire talán én magam sem tudtam a választ. - Miért? Komolyan érdekel. A pletykáktól és attól a csodálatos érzéstől függetlenül, hogy tudok valamit, amit a többi barom nem - kis szünetet tartott. - Elköltöztél?
- Igen.
Vártam a következő kérdést, és szinte biztosra vettem, hogy az lesz: mi lesz most? Nagyot sóhajtottam, és megdörzsöltem az arcom.
- Nem tudok válaszokat adni, Becca. Egyenlőre minden bizonytalan.
- Az nem baj.
A hangja nem volt szomorú, sem sajnálkozó. Egyszerűen kijelentett, és ezt értékeltem.
- Nem úgy érzem.
- Szard le az érzéseket! - javasolta, de a hangja valahogy messze sodródott.
- Úgy lesz, mester.
Hangos visítozást hallottam a háttérből, mintha egy tengerimalacot kínoznának.
- Most megyek - közülte fújtatva. - Ezek nem tanulnak soha semmiből, az istenit.
Összeráncoltam a szemöldököm, de a vonal elnémult. A kijelzőre pillantva meggyőződtem róla, hogy Becca letette, és már soha nem tudom meg, mi volt a galiba a királyságban.
Azután a beszélgetés után a maga módján a kezébe vette a sorsom alakulását, és ahogy később elmondta, „kicsit megszorongattott egy-két szerencsétlent”, hogy segítsen. Így hát másnap ismét egy nem várt hívás lepett meg, miközben Willpánál üldögéltünk, és épp jóízűen nevettünk valamin.
- Ömm... Szia, Elliot! - hallottam egy bizonytalan hangot. - Billy vagyok. Tudod, a sulis zenekarból, és csak azért hívlak, mert, izé, Rebecca Baker megkeresett és, nos... Lehet, hogy tudnék neked segíteni.
- Érdeklődve hallgatlak, Billy. Mire gondolsz?
- Ismerek egy lewistoni srácot... - fogott bele.

Idegesen doboltam a kormányon, és a kocsi orra előtti aszfaltot bámultam meredten.
- Nyílik az ajtó!
Don a két első ülés közé ékelte be magát valahogyan, így most a fülembe kiáltott, amitől összerezzentem. Jack morcosan felnézett a telefonjából, és fülön pöckölte Dont, mire ő felmorrant. Fél órája ültünk a Chevy-ben várakozva. A hátsó ülésen a teljes Iron Hattel, akik a helyhiány végett már igencsak ideges állapotban voltak. Amikor Don meglátta a nyíló ajtót, mindannyian az ablakokhoz tapadtak. A levegő idegességtől zizegett.
- Öregem! - sóhajtotta Jack, majd gyorsan nyomkodni kezdte a telefonját.
Egy magas srác lépett ki az üvegajtón, és a zeneiskola előtt elhelyezett biciklitárolóhoz lépett, leemelte a hátáról a hátizsákját, és lehajolt, hogy kiszabadítsa a bringáját a lakat kötelékéből.
- Jack? - kérdeztem.
- Aha - mondta ő képernyőt bámulva. - Ő lesz az emberünk.
Erre kisebb üdvrivalgás tört ki a hátsó ülésen az Iron Hat tagjaiból, de én még csak el sem mosolyodtam. A kihívás csak ezután jött. Hátrafodultam, és szembenéztem a srácokkal.
- Nem lenne túl okos, ha mind lerohannánk, ezért csak Jack és én megyünk oda - ismertettem gyorsan a tervet. Willpa helyeslőn bólogatott, de Matthew, Don és Vic határozottan lázadtak az ötlet ellen.
- Hát ezért vártunk?
- Don több, mint fél órája az ölemben ül, ezt igazán megérdemelném, nem?
- Pedig testközelből akartam látni, ahogy Jack elveri a seggét, amikor nemet mond a pali - hangzottak a kommentek, de már kilöktem az ajtót, és fejembe húztam a kapucnimat, hogy megvédjem magam a szitáló eső ellen.
- Nem rúgom szét senki seggét. Megszerezzük a srácot, nem kell parázni - szólt vissza Jack.
- Aztán nehogy elragadtasd magad, és még az utcán nekikezdj az akciónak - röhögött össze Don Vickel.
- Jack! Kapkodd már magad! - hajoltam be az ajtónyíláson.
- Neked fogom beverni a fejed Don. Nem hiszem el - mérgelődött, miközben hanyag mozdulattal kiszállt a kocsiból.
A járgány orránál találkoztunk, és egymás mellett haladtunk a biciklitároló felé.
- Mi a terv?
- Gőzöm sincs - válaszoltam őszintén.
A célpontunk már a biciklijét rángatta ki a vas tartóból, így jobbnak láttam, ha odaszólok, mielőtt elhajtana.
- Hé!
A srác felnézett, és értelmezhetetlen arckifejezéssel cikázott ide-oda a tekintete köztünk. Az arca olyan volt akárcsak minden tizenéves ázsiai fiúé. A gombafrizurája fekete, és kissé nedvesen tapadt a fejéhez. A szeme fekete volt, nem is lehetett elkülöníteni a pupilláját az íriszétől. Az arcvonásai eleganciát, enyhén felszegett álla pedig mintha felsőbbrendűséget sugárzott volna. És ahogy Jackkel közelebb lépünk, a biciklitároló fedett tere alá, észrevettem, hogy enyhén szeplős.
- Szia! Te vagy Kiyoto Hitomi, ugye? - Csend. - Elliot Mores vagyok, ő pedig Jack Haswell.
Még mindig nem mondott semmit, csak várakozón nézett ránk.
- Nem beszélsz sokat, ha? - jegyezte meg Jack.
Kiyoto szeme Jackre villant, de nem szólt vissza. Ez egyébként okos húzás volt a részéről. Tudomást sem vettem Jack megjegyzéséről.
- Az a helyzet, hogy Bill Murray... Tudod, a trombitás srác Boundbury-ből – reakció híján egészen feladtam a reménykedést, hogy valaha is meg fog szólalni. - Szóval ismerjük Billt, és ő mondta, hogy esetleg te... ömmm... Mi egy bandát akarunk alapítani. Mármint Jack és én. És szükségünk lenne egy dobosra. És hát... Bill téged ajánlott.
Össze-vissza dadogtam, és éreztem, hogy a barátom pillantása pár másodpercre az arcomra tapad. Én sem szoktam meg, hogy ennyit szerencsétlenkedek.
- Esetleg átgondolnád? - törte meg a beállt csendet Jack mellettem, kissé mogorva hangon. A szemem sarkából láttam, hogy felvonja a szemöldökét, és beszívja az alsó ajkát, amit akkor tesz, mikor valakit nem kedvel.
Kiyoto lassan, apró mozdulattal bólintott. Mellettünk a semmibe bámult, szinte hallani lehetett a fogaskerekek zörgését, ahogy gondolkozott.
- Lenne néhány kérdésem.
Széttártam a karom: - Parancsolj.
- Milyen zenét játszanánk?
- Alternatív. Esetleg indie-rock vagy rock. A stílust kialakítjuk, ha megvannak a tagok. Mindenki hozza, amilye van - vontam vállat.
- Van bármi felmutatható anyagotok?
- Van. Ha gondolod, átdobom őket üzenetben.
- Mennyire gondoljátok komolyan?
- Az otthonomat és a családomat tettem fel erre a lapra. Nekünk ez nem gyerekjáték. – Ahogy aznap este a padlásszobában fekve visszapörgettem ezt a párbeszédet, még tisztán csengett a fülemben a szavaim hangzása – ahogyan a keserűség keveredett az elszántsággal. Hiszen ebben a mondatban benne volt az összes érzés, amit a balhé utáni másnapos reggel óta elnyomtam magamban, értük, de valójában furdalt a lelkiismeret, és az elemi pánik. Őszinte leszek: be voltam szarva. Nyakamba vettem nemcsak a saját sorsomat, de Jackét -, és ha Kiyoto belemegy, az övét - is. Vállaltam, hogy kiállok az élet ellen a hátam mögött egy olyan jó sráccal, mint Jack, és hadüzenetet küldök egy csatára egy olyan háborúban, ami eddig csak vereségből állt. - Minket nem fognak úgy elkönyvelni, mint egy helyi bandát, ami kocsmákban szórakoztatja a részegeket.
Mélyen Kiyoto szemébe néztem, és ő rezzenéstelenül állta azt. Akkor még nem tudtam, de okos gyerek ő, talán a legokosabb mindannyiunk közül, és megsejtette mindazt a rejtett érzést, amit nem akartam és képtelen lettem volna kimondani. Újra bólintott.
- Oké.
- Oké? Mit jelent az oké? – kérdezte tőlem Jack óvatosan, igyekezve visszafogni a remény szikráját.
Ez az egész nagyon sokat jelentett nekünk.
Az ütem, a dob mindennek az alapja, anélkül egy banda olyan mint egy két lábú asztal. Használhatatlan, és erősen lejt, csakúgy mint a nem létező zenei karrierünk. Szükségünk volt hát egy dobosra, és ha Kiyoto Hitomi úgy döntene, nem akar társulni, muszáj lesz a meghallgatásos módszerhez folyamodnunk.
- Át fogom gondolni, de most mennem kell. Hol érhetlek el titeket?
Beírtam a számom a telefonjába, és életem lehetősége néven elmentettem. Amikor felé nyújtottam a készüléket, halványan elmosolyodott. Azt hiszem, ez volt az egyetlen felismerhető gesztus, amit tett a beszélgetés alatt.

Kilenc nap. Ennyi idő telt el, amíg Kiyoto jelentkezett.
Gyorsan meg is beszéltünk egy találkozót egy külvárosi kávézóban, ami a város egy olyan részén helyezkedett, ahol még sosem jártam. Ma este, ki fog bővülni a bandánk egy taggal - ez volt a megérzésem, ahogy ott ültem egy apró, kerek üvegasztalnál az elegáns találkaponton és a kávémhoz kapott cukros tasakkal játszottam.
- Talán el kellett volna hozni az IH-t - szólalt meg Jack, aki szemben ült velem, és jól láthatóan feszengett.
Egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe, ahogyan én sem, de Jack inkább az a típus volt, aki elkerülte azt, ami nem ő volt. Ha nem érezte igaznak, önmagának magát, akkor lelépett, sosem kereste olyan emberek társaságát, akik elvárták volna tőle az alkalmazkodást, és a sznob helyeket hírből lenézte. Egyszerűen tudta, hol a helye a világban és a társadalomban.
Hátradőltem a kényelmetlen vas háttámlájú széken, és körbenézve valóban egy kis hiányérzetem támadt a Ponyva félhomályos romkocsma hangulata és a barátaink harsogó nevetése miatt. De nem tudtam, Kiyoto milyen, hogyan viselkedik a mi fajtánkkal. Mármint az olyanokkal, akik az érettségi előtt lelépnek otthonról. És azt sem, hogy vajon tolerálja-e az Iron Hat tagadhatatlan felfogását a szórakozás fogalmáról. Az hogy, épp ezt a kávézót adta meg a beszélgetéshez, adhatott némi előítéletes elképzelést róla, de ismeretlenek voltunk egymásnak, és így is talán épp a mély vízbe fog ugrani azzal, hogy csatlakozik hozzánk.
Lépéselőnyt akartam adni Kiyotonak, egy kis biztonságérzetet, hogy igent mondjon a meghívásra.
- Figyelj, ha minden az elképzeléseink szerint alakul... - kezdtem bele elterelve a témát.
- Igen?
- Visszaadom, amivel tartozom.
- Mi a fenéről beszélsz? - öltötte magára a goromba arckifejezését. - Öregem, egyrészt, nem tartozol te semmivel. Egy huzatos padlásszobában laksz, és el kell viselned, hogy anyám minden este spanyol dalokat énekel a zuhany alatt, egy árva köszönömmel sem tartozol. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ha befutunk, azt neked köszönhetjük majd. Másrészt, átkozottul leszarom majd, mert ha valóban beugrunk a köztudatba, nem lesz hiányunk semmiben. És ha ezt az elképesztő, vissza nem térő alkalmat visszautasítja ez a Kiyoto Hitomi, akkor jó nagy barom. A legnagyobb, akivel valaha találkoztam, pedig hidd el, én már láttam hülyéket.
Nevetve ráztam a fejem, Jack pedig elégedetten hátradőlt, azzal a tudattal, hogy sikerült felvidítania. A telefonom kijelzőjén megnéztem az időt. Várakoztunk, de már nem kellett sokáig.
Az ajtó feletti kis csengő rákezdett, és belépett Kiyoto Hitomi egy lánnyal, aki nagyon hasonlított rá. Rövid, ébenfekete haja szögegyenesen keretezte szív alakú arcát. Már egy lépés után meg tudtam állapítani, hogy visszahúzódó lány. A szemét a padlón tartotta, görnyedt háttal haladt szorosan Kiyoto mögött.
Felállva üdvözöltük a párost, kezet fogtunk Kiyotoval, és komoran elhelyezkedtünk az apró asztal körül.
- Ő a húgom. Thea. És jobb, ha távol tartjátok magatokat tőle – tette hozzá fenyegetőn nézve a szemünkbe.
Thea lesütött szemekkel mondott valamit a bátyjának. Nekem teljesen kínainak hangzott. Úgy értem, valószínűleg kínaiul vagy japánul szólt Kiyotohoz, aki erre csak a szemét forgatta. Szerintem kioktatta, hogy nincs szüksége védelmezőre, és ne égesse le, már ha az egyetemes nonverbális jelek alól a kínaiak sem kivételek.
- Szóval a banda – fogott bele Kiyoto, mi pedig mintha közelebb hajoltunk volna hozzá, úgy vártuk a folytatást. Idegörlő másodpercek teltek el, amíg felsóhajt,ott és a húgára nézett. – Benne vagyok.
- Hát persze, hogy benne vagy! - csapta össze a tenyerét Jack.

Mély levegőt vettem, hatalmas kő gördült le a szívemről és lecsukott szemem előtt a kereszt jelent meg, ami az otthoni étkezőasztalunk felett lógott. Istenem, ha hagyod, hogy az álmaim valóra váljanak, hinni fogok.

- Akkor most jön az a rész, hogy összebarátkozunk - mosolyodtam el.