Címszavakban: szilveszter, tömeg, egyedül, pesszimista főszereplő, társadalomkritika (?), max. 500 szó
A tömeg közepén állva, teljesen ismeretlenként, ismeretlenekkel körülvéve rájöttem, hogy senkit nem érdekel, honnan jöttem, és hová tartok, sem az, hogy ki vagyok. Valószínűleg ugyanezt gondolta a több ezernyi ember is ott, szilveszter előtt tíz másodperccel.
Körülöttem hullámzott a tömeg. Mindenki fel-le ugrált, ahogy egy emberként, üvöltve számoltak vissza a fejünk fölött lévő hatalmas kijelzővel együtt. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a mellettem állók ide-oda lökdössenek, sodorjanak valami nagyobb, és új felé.
Arra gondoltam, hogy ezekben a pillanatokban mindenki ezt érezte. Valahol egy lány egy házibuliban, egy pár otthon, a kanapéjukon, barátokkal körülvéve, egy fiú a monitorja fehér fénye előtt, egyedül a sötét szobában, a hajléktalan bácsi a park egy padján. Még ő is tudta, hogy ha elfogy az idő, a levegő megtelik tűzzel, a robbanások hangja beszűrődik majd mindenhová, és a fák csupasz ágai fölött kigyúl a fény, amely az új évet, és egyben az új életet jelzi ünnepelni.
A hangok már az ötöt üvöltötték, és átadtam magam az érzésnek, a szilveszter tagadhatatlan, eddig meg nem ízlelt hangulatának.
Az új év sosem tartozott a kedvenc ünnepeim közé. Kicsiként féltem a tűzijáték hangjától, a hajnalig tartó részeg ordítozásoktól az ablakunk alatt, később egyszerűen csak utáltam. Gyerek voltam még ahhoz, hogy bulikba járjak, de túl nagy ahhoz, hogy élvezzem, és értékeljem, ahogy a felnőttek nyakalják a pezsgőt, és olyan dolgokról beszélnek, amik egy tizenéves lányt hidegen hagynak. Most, hogy részben önállósodtam, megtehetem, hogy a szilvesztert, a számomra legutálatosabb napot az évben ott töltsem, ahol akarom.
A tömeg hangulata a tetőfokára hágott, a lámpák kialudtak, és a feszültség ide-oda pattogott az emberek közt. A szellő kellemesen suhant végig rajtuk, bele-belekapva tincsekbe, sálakba, szétnyílt kabátokba. A testek okozta melegben nem volt hideg, én mégis magamon tartottam a sapkámat, mert megnyugtató érzés volt, kicsit kevésbé éreztem magam egyedül.
Három. Most már én is együtt számoltam vissza a körülöttem állókkal, és oldalra nézve egy lányt pillantottam meg, csillagszóróval a kezében. Alacsony volt, hullámos hajával és pisze orrával, egészen úgy nézett ki, mint egy apró tündér. Nem tudtam levenni róla a szemem. Kettő – olvastam le a szájáról, mert a hangját nem hallhattam.
A rövid pálca mindenfelé szikrát vetett, és elképzeltem, milyen megnyugtató lehet, hogy egy darab a szilveszter izzásából, a tűzijátékból ott van valaki ujjai közt, érezni a meleg ragyogást a hideg éjszakában. Egy.
Az idő lejárt, és a fejünk fölött felrobbantak a tűzijtékok, kék, piros, zöld fénybe vonva az eget, és az alatta állókat. És ahogy ott álltam mozdulatlanul, nézve ahogy a lányt a csillagszórójával együtt elnyeli az emberáradat, és az utolsó ropogás hangja is lassan elcsendesedett, a másnapra gondoltam. Arra az ezernyi emberre, akikben most munkál az alkohol, és akik holnap fejfájással és hányingerrel ébrednek majd. Most élnek, holnap pedig csak túlélnek.
Hátat fordítottam eddigi helyemnek, és elsétáltam. Mert rájöttem, hogy még mindig utálom a szilvesztert.
➼GINNY