A BUKÁSOM TÖRTÉNETE - Kettő

Elliot Mores, a Boundless frontembere két évvel a banda csúcsra jutása után újra az isten háta mögötti szülővárosában köt ki. Rögös út áll mögötte, amiben részt vesznek hazugok, tolvajok, és drogok, de az élet szép oldala is: világkörüli utazások, barátok, és a szenvedély beteljesülése.
A bukásom történetében Elliot el is meséli az utazása minden csúnya bukkanóját a kezdetektől fogva, és bemutatja útitársait, akik közül sokan eltűntek mellőle, de voltak, akik kitartottak mellette.

Egy történet a híressé válásról, és annak árnyoldalairól.
Egy mindent elsöprő szerelemről, és barátságokról, amik a szakadék felé menetelve is kitartanak.
Egy életről, amit tönkretett a világ, és a benne élő emberek.
Egy fiúról, aki nem fél felállni.

#ElliotMores, #Boundless, #Abukásomtörténete, #Amerika, #lázadás, #hírnév, #szerelem, #zene

Történetek Senkiföldjéről - Nincstelen

Boundbury, Maine állam, Egyesült Államok

Ezt jól megcsináltam - gondoltam ironizálva, ahogy a történelemtanár, Mrs. McCarr felém közeledett. Namár most az volt a nagy helyzet, hogy McCarr pikkelt rám, mint minden tanár, de ő valahogy úgy ki tudott készíteni, mint senki más. Rémségesen öreg volt, még a szüleimet is ő okította a polgárháború szépségeiről, és ehhez olyan förtelmes modor tartozott, amitől kinézted belőle, hogy szabad idejében vadászpuskával vadászik kiscicákra. Mikor ez eszembe jutott, akaratlanul elmosolyodtam.
- Mit csinál az uraság, ha megtudhatom? - állt meg fölöttem, szúrós szemekkel vizslatva.
Komolyan, talán meg is eszi őket reggelire.
- Min mosolyog, Mr. Mores?
- Tudja tanárnő, csak eszembe jutott, milyen jó móka lenne újra összefutni az igazgatóval egy kis csevegésre - humorizáltam.
- Ó, hát ha ez minden vágyad, segíthetek. Mit szólnál hozzá, ha délután összeülnétek teázni egyet? El is engedlek, hogy egyeztethess vele időpontot.
Ezt viszont bírtam az öreg tyúkban. Tök humoros volt, mégsem nevetett senki az osztályban rajtam kívül. Ők tudták, hogy ha McCarr viccelődik, akkor két lehetőséged van, futsz, vagy meghalsz.
Vigyorogva felálltam, lazán felvettem a hátizsákom, és elindultam az ajtó felé. Kifelé menet még megveregettem a banya vállát, amitől elfogta a pulykaméreg, és a feje olyan piros lett, mint egy paradicsom. Intettem a többieknek, akik szájtátva bámultak utánam. Na ezt merjétek megcsinálni, szarházik! - gondoltam.
Az igazgatóiban rögtön a pulthoz sétáltam, ahol az egyetlen ember ült, akit kedveltem a gimiben. Mrs. Alison, az igazgató titkárnője rendkívül kedves nő volt, körülbelül a harmincas évei végén járt, és imádta a macskákat meg a piros cipőket, mindig vele beszélgettem, amíg vártam az ítéletre.
- Szia, Elliot! Mi szél hozott?
- Csak kíváncsi voltam, mi van errefelé - vontam meg a vállam, és a pultra könyököltem.
- Mrs. McCarr küldött ide? - tért rögtön a lényegre.
- Ki más? - sóhajtottam. - Az a nő negyedjére kap el a héten, pedig még csak szerda van. Nem figyeltem az óráján. Brühü - grimaszoltam undorodva. - De hát kit érdekel, mi volt az elnökökkel? Majd én történelmet írok neki, meglátja.
- Jaj, Elliot, jobb lenne, ha meghúznád magad, akkor nem kéne itt ülnöd délutánonként, és inkább olyan klassz dolgokkal tudnád tölteni az időd, mint a gitározás.
Természetesen Mrs. Alison tudott a zene iránti imádatomról, és arról, hogy hétvégenként az Iron Hat tagjai tanítanak gitározni.
- Ne vicceljen már, ártana az imidzsemnek, ha jól viselkednék. Viccet félretéve, nem az én hibám, hogy egész nap azt lesi, mikor botlok meg, aztán mikor megtörténik... - széttárom a karom, és körbemutatok. - ide kerülök. De ne rólam beszéljünk! - legyintek. - Mi van magával?
Közelebb int, és az igazgató úr ajtaja felé sandítva azt suttogja: - Unalmas a munkám. Meghalok, annyira nyomasztó. Több mint harmincöt éve élek itt, és már meguntam. Minden álmom eljutni valami egzotikus helyre - elgondolkodva meredt a hátam mögé. - Párizsba, mondjuk.
Egészen hasonlítottunk, ha az életkorunkat, nemünket, meg úgy minden mást nem néztünk. Mrs. Alison is ki akart szakadni a mókuskerékből, amit Boundbury kényszerített rá. Nekünk, itt az isten háta mögött még Párizs is egzotikus volt.
- Ne aggódjon, majd én elviszem Önt, meg a családját Párizsba. Csak jussak ki innen végre!
- Elliot, mondtam már, hogy tegezz, kérlek. Még öregnek is érzem magam az önözéstől, nem csak unalmasnak.
Kinyílt az igazgatói ajtaja és Mr. Jacobson dugta ki a mogorva fejét.
- Rendben, Mrs. Alison - kacsintottam a titkárnőre.
- Ne húzd az időt, Mores, befelé! - förmedt rám a túlsúlyos igazgató.
Ismét egy átlagos nap.

Fél óra múlva léptem ki Mr. Jacobsen ajtaján, egy hétre szóló felfüggesztéssel. Köszi, McCarr! Eléggé megviselt a dolog, már amíg ott ültem bent a palacsintaképű Jacobsennel, és azt hallgattam, mennyire elege van már belőlem. Mondtam volna neki, hogy nekem is, de akkor lehet, hogy három hét iskolamentesítést kapok jutalmul a humoromért, apám meg így is ki lesz akadva, hogy egyetlen fia szart sem ér.
A folyosón nagy nyüzsgés volt az ebédszünet miatt, de a parkolóban egy lélek sem tartózkodott. Mögöttem kicsapódott a kétszárnyú bejárati ajtó, és pár pillanattal később egy magas hang kiáltott utánam.
- Elliot!
Hátrafordultam, és hátramenetben lépkedtem tovább.
Rebecca Baker sietett utánam, barna haja lobogott utána a szélben.
- Csak nem lógni készülsz? - kérdezte mellém érve.
Előrefordultam, és immár együtt lépkedtünk tovább.
- Felfüggesztettek - vontam meg a vállam.
- Ez abszolút rád vall - nevetett a lány.
- Azt akarod mondani, kiszámítható vagyok?
Megtorpantam, és keresztbe tett kézzel néztem rá a legcsúnyább pillantásomat véve elő.
- Most épp azt akarom mondani, hogy olyan vagy mint egy hisztis barátnő. Az arckifejezésed... - még hangosabban nevetett, annyira, hogy kétrét görnyedt, és úgy kapkodta a levegőt, mint egy fuldokló. Szólni akartam valamit, de feltartotta a kezét, jelezve, hogy várjam meg, míg kiröhögi magát. Lassan összeszedte, és újra egyenesbe állította magát.
- Mindig is éreztem, hogy egy humorista veszett el bennem - jegyeztem meg, mikor újra a szemembe nézett.
- Ne szállj el! - figyelmeztetett, aztán összecsapta a kezét, és a kocsim felé fordult. -  Na, irány a tó!
- Arról nem volt szó, hogy te lógni készülsz - vontam össze a szemöldököm.
Becca Baker a suli hierarchiájának csúcsán állt, és a közhely ellenére okos volt, olyan, aki nem hagyja ki az iskolát, kivéve, ha nem egy olyan srácról van szó, mint én. Ezt mindenféle nagyzás nélkül mondom. Becca könnyen megkapható volt, és szerette a pasikat, akik szintén könnyű prédák voltak és nem mellesleg jól néztek ki. Nyílt titok volt, de senki nem ítélte el ezért, mert mégis ő ült Boundbury High trónján, és ha akarta, bárkit képes volt a szakadékba lökni.
Annak ellenére, hogy ez milyen ijesztően hangzik, egész  kedves lány volt.
- Egy kis móka belefér - vonta meg a vállát.
Az olyanoknak, mint ő nem lehetett nemet mondani, ezt pontosan tudtam, és ezért nyitottam ki a a kocsi ajtaját, hogy rám mosolyogva beszállhasson.
Boundbury nyugati fele mentén egy erdő húzódott, amit egy szegényes üdülőközpontnak alakítottak ki. Egy apró tó köré épült, és mindössze egy sétány, és faházakból álló kemping alkotta. Nyáron összegyűltek a helyiek és néhány teljes, a világtól való elzárkózásra vágyó turista, hogy teletömjék a helyet. Utáltam oda járni, mert egyrészt rém unalmas volt ülni a parton, naphosszat fürdeni a tóban, és nézni a lányokat, akiket tanév közben is nézhettem, másrészt olyankor mindig hiányoltam az én lewistoni bandám, akikkel tökéletesen meg tudtam értetni magam, míg itt úgy éreztem, mintha bezártak volna egy befőttes üvegbe, ragasztottak volna rám egy "rossz fiú" címkét, és ott hagytak volna, hogy körbe-körbe futkorászva kiabáljam az érzéseimet.
Becca út közben lehúzta a régi Chevy-m ablakát, és a menetszélbe dugta a kézfejét, így hajtottunk át a kisváros üres utcáin.
Boundbury nagyjából hatezer főnek adott otthont, akiknek az őseik már a polgárháború idején is itt lakhattak. A házak szinte mindegyike ugyanabban a stílusban épült, fehér deszkaborítással, hosszúkás ablakokkal, és apró verandával. Ha nem bámultam volna tizennyolc éve ezeket a házakat, egész hangulatosnak találtam volna a maga régimódi stílusában, de már elég ideje éltem itt, hogy tudjam, a kedves házak és arcok olyan magas szintű unalmat, és megkeseredettséget rejtenek, hogy azt egyetemen kellene tanítani.
Az ablakon besüvítő szél meleget és Becca parfümjének illatát hordozta a hátán, és egészen jól éreztem magam, hogy elterelhetem valamivel a gondolataimat. Talán a nap további része egész jól is elsülhet. Ráfordultam a tó felé vezető útra, amit két oldalt tölgyfák fogtak közre. A napfény stroboszkópként villogott a fák között.
Becca teljes testével felém fordult az ülésen. Hátát az ajtónak vetette, a haja a hátsó ablakot verdeste, a lábát pedig teljes nyugalommal az ölembe csúsztatta. Megköszörültem a torkom, és erősen markoltam a kormányt, nehogy a kezem rossz irányokba tévedjen. A lány pár pillanatig somolyogva figyelte, ahogy keresztülvezetem magunkat a városon, aztán halkan megszólalt. - A zenélésből akarsz megélni, ugye?
- Igen - mondtam rekedt hangon.
- Keresned kellene egy bandát! - jegyezte meg.
Levettem a szemem az útról, és rápillantottam.
- Az nem olyan egyszerű - ennyivel le akartam tudni. Ma nem volt hangulatom a felhőket bámulva álmokat szőni, amíg a lábamat a hideg vízbe lógatom a halszagú mólón ülve.
De Becca egész arca felderült, ahogy forogtak a kerekek a fejében.
- Segíthetek neked.
- Mire gondolsz?
Leparkoltam a sétány mellé, és én is felé fordultam.
- Ha valaki ki tud szabadulni Boundburyből, az te leszel - mosolygott rám.
Addig a pillanatig ezerszer elképzeltem, hol dughatnám meg Rebecca Bakert, de hirtelen más szemmel kezdtem nézni rá, és minden ábrándom szertefoszlott. Akármennyire is voltam én a "rosszfiú" Boundbury-ben, ha arról volt szó, hogy valaki hitt bennem és abban, amit csináltam, képtelen voltam szemétként viselkedni. Egyrészt, mert ez kevésszer esett meg, másrészt volt még bennem lelkiismeret.
Akkor még volt.

Az egy szintes otthonom ablakaiból fény vetődött a buja bokrokra, és a körülöttük repkedő, zümmögő bogarakra.
Az egész épületben a szobámat szerettem egyedül. Egy erődítmény volt, amit a saját gondolataimmal, zajommal tölthettem meg. Ismertem az összes földre dobott papír mondandóját, az ágyam fölé firkált pár soros, rímelő versecskék mellett a koszos cipőtalpnyomok a számtalan ébren töltött este emlékét őrizték magukban.
Akármennyire erős volt a bizsergés a talpamban, hogy tövig nyomjam a gázt és elhúzzak egy jobb életbe, és akármennyire is erős volt az érzés a gyomromban, hogy nem ide tartozom, hogy vár még rám valami jobb, valami nagyobb, ebben az épületben nőttem fel, és pontosan tudtam, a későbbiekben sem fogom elfeledni, honnan jöttem.
Kilöktem a kocsi ajtaját, és a harmatos gyepen át a bejárathoz kocogtam.
A ház mélyéről, a szobám felől anya és apa hangja hallatszott. Ledobtam a pulcsim az előtérben, és követtem a hangokat.
A szüleim sokszor veszekedtek, néha a pénz, vagy lényegtelen apróságok miatt, de legtöbbször én voltam a feszültség oka. Ezeket az összetűzéseket általában négyszemközt intézték, hogy a későbbi fejmosásnál már egy két személyes hadseregként álljanak előttem. Azonban a fojtott hangokból ítélve arra következtettem, most nem sikerült elég későn hazaérnem.
Utáltam hallgatózni. Mindig is úgy voltam vele, nem rám tartozik amit a hátam mögött mondanak, mert mégiscsak jobb ha az ember szemébe mondják, vagy ha ehhez nem elég bátrak, nem is érdemlik meg, hogy foglalkozzak velük. Így hát meg sem próbáltam settenkedni. Egyenesen a szobám ajtajához mentem, és benyitottam.
- Nem hinném, hogy ez lenne a legjobb... - fogott bele anyám épp abban a pillanatban, amikor kitárult az ajtó. A jelent, ahogyan apám háttal nekem, az ablaknál áll ernyedt vállakkal, anya pedig az ágyamon ül a térdeire támaszkodva és az ujjai közül néz rám véreres szemeivel megdobbantotta a szívem, és pár másodpercig valóban átjárt az utálatos nyomorúság. Hát milyen gyerek képes ilyet tenni a szüleivel?
- ... megoldás. - suttogta anya befejezve a mondatát. - Elliot! - mondta aztán.
Olyan törékenynek és kicsinek tűnt. Kétség nélkül hatalmas szemétláda vagyok.
- Mégis mit gondoltál? Felfüggesztés?! - apám hangja késként vágja ketté a levegőt. Amíg anyura koncentráltam, apa megfordult és már közel sem tűnt olyan szomorúnak, mint amikor beléptem. Kihúzta a vállát, karba fonta a kezét és a szemét tekintélyt parancsolóan rám függesztette. - Eddig nem érdekelt minket, merre császkálsz, mikor jössz haza, kivel, vagy egyáltalán miért bűzlesz úgy, mint egy kocsma. Addig nem, amíg bár nem is túl fényes a tanulmányi eredményed, de rendesen jársz iskolába, és leteszed az érettségit. Sok ideje megy már ez így, fiam, de kezdek kifogyni a türelemből. Nem erre neveltünk. Nem ezért adtunk tetőt a fejed fölé, és ételt az asztalra. Ha ez szerinted kevés, menj, hagyd abba az iskolát, és gondoskodj magadról, kornyikáljál csak a részeg csürhének! Ők nem fognak meleg étellel várni úgy, mint ahogy édesanyád.
Anyára pillantok, aki lesütött szemmel ül, és alig láthatóan rázza a fejét. Újra apámra nézek, aki rezzenéstelenül bámul vissza rám.
Újra annak a nyolc éves gyereknek érzem magam, akit leszidtak, mert a tévé elé állt. Már megint útban voltam.
Lassan bólintottam. Nem kellett kimondania ahhoz, hogy megértsem. Nemkívánatos személy lettem.
- Elliot!
Anya újra a nevemen szólított, mintha azt mondta volna: ne menj el! De nekem a konkrét szavakra volt szükségem. Elegem volt a körítésből. Hozzájuk akartam vágni, hogy nem hisznek bennem, soha nem is hittek, de be fogom bizonyítani, hogy képes vagyok elérni az álmaimat. Rájuk akartam kiabálni, hogy rossz szülők voltak.
De vannak az életben helyzetek, mikor a tettek többet érnek a szavaknál. Így hát átvágtam a szobán, el apám mellett, megfogtam a gitárom, a hátamra vetettem és nyugodtan, mint akit már nem érhet több meglepetés az életben, mint aki már elvesztette mindenét, kivonultam a szobából. Ki a szeretett, de közben utált házból - el sem hittem, miket gondoltam alig fél órája -, majd el a városból.
Jogosan éreztem magam egyedül a sötét országúton, suhanva az ismeretlen felé, de a nincstelenségnek semmi helye nem volt a szívemben. Elvégre a Chevy hátsó ülésén ott nyújtózkodott az új gitárom, arra várva, hogy elkápráztassam vele a világot, valahol Lewistonban pedig volt egy család, ami mindig tárt karokkal fogadott. Nem voltam egyedül a világban, de még mindig nem ott, ahol lenni akartam.
Kerestem az izgatottság jeleit, de nem találtam őket. Elindultam az úton, de nem tudtam, mit kéne tennem és ez egyáltalán nem tett boldoggá.